Ami elromolhat, azt el is rontják

Magyarul ennyivel kevesebbet költene az egészségügyre. Gyógyszerkiadásokra éves szinten mintegy 350 milliárd forintot fordít a társadalombiztosítás. A kiadások nagyjából harmada azokra a 90-100 százalékkal támogatott gyógyszerekre megy el, amelyek a nagyon súlyos betegségek kezelésére szolgálnak. Nem valószínű, hogy ehhez a részhez hozzányúlna a kormány. A maradék kétharmadot kellene tehát megfeleznie.

Horváth Ágnes cikkében közli, szerinte ez nem fog menni, és ennek alátámasztására áttekinti a piac legfontosabb szereplőit. Az állam kétszeresen is meghatározó: egyrészt szabályoz, másrészt fizet. A társadalombiztosítási támogatásban részesülő gyógyszerek piaca speciális: az állam szabályozza a támogatási rendszer kialakításával a betegek által fizetendő térítési díjakat, illetve a gyógyszer-gazdaságossági törvény szabályrendszerén keresztül a gyógyszerek árát is. Támogatás nélkül a gyógyszerek a legtöbb betegnek megfizethetetlenek lennének.

Mivel mostanában sokan mondják azt, hogy a reformoknak a „túlzottan bőkezű" szociális juttatásokra kell összpontosítania, fontos tisztázni: egy biztosítási rendszerben a gyógyszertámogatás nem szociális juttatás. A logika a következő: a biztosítottak hozzájárulnak a társadalombiztosítás, benne a gyógyszerkassza működéséhez, hogy aztán ha szükség van rá, az egészségbiztosító és ezzel valamennyi biztosított hozzájáruljon a gyógyulásuk költségeihez. A szociális szempont legfeljebb ott mutatható ki, hogy mekkora azon jogosultak köre, akik úgy részesülnek a juttatásokból, hogy nem fizetnek járulékot, vagy akik méltányosságból többlettámogatást kapnak.

A másik fontos szereplői ennek a piacnak a gyógyszergyártók. A divatos retorika könnyen elintézi őket azzal, hogy multik, melyeket csak a profit érdekel. Természetesen, a gyógyszergyártók mint piaci cégek, haszonnal akarnak működni. De akik nem utálják a piacgazdaságot, tudják, hogy ez nem baj: ha van haszon, akkor megéri a gyógyszeriparba befektetni, márpedig újabb és jobb gyógyszerek csakis ezekből a befektetésekből születhetnek. Nonprofit szervezetek nem sok új gyógyszert állítottak elő.

Az is természetes, hogy a gyógyszercégek azt szeretnék, ha az állam minél több terméküket fogadná be a támogatási rendszerbe, és minél többet költene támogatásokra, hiszen akkor nagyobb a forgalmuk. Az államnak az a feladata, hogy olyan befogadási rendszert működtessen, amelyik átlátható és kiszámítható, valamint olyan szabályokat hozzon, amelyek az árversenyt ösztönzik.

A gyógyszerkiadások kulcsszereplői az orvosok. Ők költik el a tollukkal azt a bizonyos 350 milliárd forintot, amikor a vényeket megírják. A kormány felelőssége, hogy megpróbálja őket a költségvetési szempontból is hatékony rendelésre rábírni.

Meg kell említeni a patikákat is, amelyeket szintén érzékenyen érint a gyógyszerkiadások esetleges csökkenése, hiszen megfelelő árréstömegre van szükségük a fennmaradáshoz. A patikai árréstömeg, mely már ma is emelésre szorulna, körülbelül 14 milliárd forinttal csökkenne a 100 milliárdos kivonás hatására, ami - hiába a kormányzati ígéret a patikáknak jutó egymilliárd forintos többletforrásról - a szavakban oly sokat féltett gyógyszertárak csődjét vetíti előre.

Végül ott a beteg, aki minél olcsóbban szeretne hozzájutni minél jobb készítményekhez.

Ha csökkenteni akarja a kormányzat a gyógyszerkiadásokat, akkor elméletileg három megoldást vagy ezek valamilyen keverékét választhatja: árak befolyásolása, támogatások csökkentése és ezzel párhuzamosan a betegterhek növelése, illetve a gyártók megsarcolása.

Horváth Ágnesnek az a fő állítása, hogy a 100 milliárdos kivonás olyan hatalmas, hogy nem lehet végrehajtani, és nem lehet kizárólagosan az egyik szereplőre terhelni.