Budapesten kórházat fejleszt, Csádban pacemakert ültet be

Hajnalban érkeztünk kollégáimmal Csádból. Ha véletlenül felbukkan egy afrikai tücsök, meg ne ijedjen, a felszerelést tartalmazó dobozokkal valamennyit hazahozhattunk. A repülőtéren néhányan már előbújtak, okoztak is némi riadalmat - kezdte a beszélgetést Toldy-Schedel Emil, a Szent Ferenc Kórház főigazgatója, akit a Népszava kérdezett.

Mit csinált ott egy magyar egyházi kórházvezető?

Egészségügyi missziót. Körülbelül két évvel ezelőtt gondoltuk végig, hogy szükség volna egy olyan gyorsan reagáló, egészségügyi szakemberekből álló csoportra, amelynek tagjai például földrengés, háború vagy egyéb krízisek áldozatainak ellátásában segíthetnének. És most nem azokról beszélek, akiknek négy öt órán belül a helyszínre kell érkezniük, mert értenek a romok alatti kutatáshoz, vagy a kutyás mentéshez, hanem akik három-négy nappal az esemény után, akár spártai körülmények között is, képesek két-három hónapig egészségügyi ellátást nyújtani. Ilyen medikai tudásunk, képességünk nem nagyon van, mi itt a munkatársaimmal erre kialakítottunk egy saját képzési rendszert. Akik ebben részt vettek – doktorok, nővérek – ma már alkalmasak arra, hogy kritikus körülmények között is dolgozzanak. Most éppen Csádban voltunk, de ha Nyíregyháza mellett, vagy Kárpátalján van baj, akkor oda megyünk...

Kardiológus, vette hasznát e tudásának?

Igen, három pacemakert ültettünk be kollégáimmal. Azért csak ennyit, mert többet nem vittünk magunkkal. Invazív kardiológusként ebben a műtéti eljárásban van gyakorlatom. Ott, ha valakinek például pacemaker-beültetésre van szüksége, el kell szállítaniuk repülővel Marokkóba, Dél-Afrikába, vagy Törökországba, hogy megkaphassa ezt az eszközt. Ez a gyakorlat sokszoros költséget jelent ahhoz képest, mintha a helyszínen megtörténne a beavatkozás, és adott esetben az ottani fiatal orvosok végeznék el. Mivel meg is fogalmazták, hogy szeretnék elsajátítani a szívritmusszabályozó-beültetés gyakorlatát, mi megszerveztük. Az első pacemaker-beültetések Csádban meg is történtek. Hartyánszky Istvánnal, a Semmelweis Egyetem városmajori szívsebészeti professzorával kettesben végeztük el ezeket a műtéteket.

Miért csinálja? Messze van, veszélyes...

Nekem nagyon jó tanárom volt, Kozma Imre atya. Itt, a zugligeti templom környékén szedte össze a gyerekeket, és mindig azt mondta nekünk, hogy előbb tegyetek jót, aztán beszélhetünk majd a hitről. Vagy kétszázan voltunk mi, az ő hittanosai. Ez egy jó indulást jelentett az életben. Volt, hogy hátizsákjainkat telepakolta gyógyszerekkel, és mentünk Erdélybe. A gyerekeket nem annyira nézték át, s így inzulint és egyéb életmentő szereket tudtunk átvinni az ott élőknek. A mások segítése része lett az életünknek. Megtapasztalhattam, milyen fajtái vannak a nyomornak, a rászorultságnak. A doktorkodás is a romantikus segíteni akarással indul, sokunknál ez megmaradt.

Továbbiak a teljes interjúban