Csató Gábor: Nem lélegezhetünk fel!

Négyszázezer kilométer, tizenötezer koronavírusos beteg – a 72. születésnapját ünneplő Országos Mentőszolgálatnál megszokták, hogy oda kell tenni magukat, de ilyennel még ők sem találkoztak. Csató Gábort, a szervezet főigazgatóját arról is kérdezte a mandiner.hu, hogyan bírja az állomány, milyen technológiai újítások segítik a munkájukat, és hogyan lehet megnyugtatni egy szorongó koronavírusos beteget talpig védőfelszerelésben.

Gondolta volna, amikor tavaly év végén beadta a pályázatát a mentőszolgálat főigazgatói posztjának következő ötéves időszakára, hogy pár hónappal később kőkeményen be kell vetnie magát és bajtársait a koronavírus-járvány megfékezésébe?

Arra azért nem számítottam, hogy olyan dologgal fogunk szembesülni, amire az Országos Mentőszolgálat 72 éves története során sem volt még példa. Immár 133 éves a magyar mentés, ez az időszak felölelte a két világháborút és az ’56-os forradalmat, de olyan jellegű pandémia, mint most, nem volt. Komoly kihívás ez mindannyiunknak. 

Mennyi koronavírusos beteggel találkoztak a mentők az elmúlt hónapokban? Ki tudna emelni egy meghatározó történetet? 

Mintegy tizenötezer covid-19-fertőzéssel kapcsolatos betegellátást, szállítást végeztünk az elmúlt három hónapban, a négyszázezer kilométert is eléri az az út, amit koronavírusos esetek miatt tettünk meg. Ezek elég masszív számok. Szerencsére nagyon jó kapcsolatot ápolok az olasz kollégákkal, akikkel évekkel ezelőtt együtt dolgoztam Emilia-Romagna régióban. Ott már javában tetőzött a járvány, itthon meg éppen hogy csak regisztráltuk az első megbetegedést, amikor beszéltem az intenzíven dolgozó barátaimmal. Nagyon megindító és megrázó volt a maszk miatt felmart orrnyereggel, könnyes szemmel látni őket.

Akkor még nem tudtuk, mi vár ránk. Olasz kollégáim megosztották velem a legnehezebb hetek tapasztalatait: az ő javaslatukra szerveztük meg a mentőszolgálat úgynevezett mentesítő zónáit. Ezeken az ideiglenes állomásokon végzik az autók fertőtlenítését, itt pótolják az egyszer használatos védőruhákat a kollégáink, mielőtt a normál mentőállomásra visszatérnének. Ezek az állomások azért vannak, hogy elkerüljük vagy legalábbis minimalizáljuk a továbbfertőződés veszélyét. Meggyőződésem, hogy ennek köszönhető, hogy humánerőforrásunk jól használható, nem leterhelt, bajtársaink pedig nem betegedtek meg. 

Milyen lelkiállapotban vannak a fertőzöttek? Hogyan tudják megnyugtatni őket? 

A pozitív teszteredménnyel szembesülve nem tudják, mire számítsanak: hogy ők is enyhe tünetekkel, esetleg azok nélkül vészelik át a vírust, vagy ne adj Isten állapotuk súlyosbodni fog, és lélegeztetőgépre kerülnek. Ezért bennük van a rettegés és a félelem.

Munkánkból kifolyólag nem idegen számunkra – akár baleset vagy rosszullét helyszínére megyünk – hogy segítő kezet nyújtsunk annak, aki fél. A mostani helyzetet nehezíti, hogy a maszkok, a szemüvegek és az overálok mögött nem mindig látják a betegek a bajtársunk megnyugtató tekintetét, mosolyát, arckifejezését. Nehezebb most a szorongást áttörni, hiszen a teljes védőfelszerelés takarásában a nonverbális mechanizmusok sokkal nehezebben működnek.

Egyetért a korlátozás enyhítésével? Nem tart attól, hogy két hónap otthonülés után üt be a krach és tapasztaljuk meg, amiről olasz barátai meséltek? 

Ha nincs fegyelmezettség a társadalomban és a lakosság nem követi a központi utasításokat, akkor bármikor bekövetkezhet az említett állapot. Ezért nem szabad azt gondolni, hogy visszatérhetünk ugyanoda, ahol decemberben voltunk.

Az elmúlt három hónapot nézve az látszik, hogy a lakosság megértette az üzeneteket, mindenki kellő belátással van a saját egészségére, életére. Hiszek abban, hogy van annyira tudatos a társadalmunk, hogy továbbra is helyén tudja kezelni a járványt, és a folyamatos húzd meg-ereszd meg taktikával ki fogjuk tudni húzni azt az időszakot, amíg nincs gyógykezelés vagy vakcina. Addig nem lélegezhetünk fel. Továbbiak a cikkben