Ejnye, de nagy csönd van!

Az Alzheimer-kór a demenciaesetek hatvan-hetven százalékáért felel. Egy előrehaladott alzheimeres akár kiváló fizikai állapotban lehet, amikor agya már rég cserbenhagyta. Fokozatosan minden kapcsolatát elveszíti a világgal, és lassan, de biztosan egy kisgyerek szellemi szintjére kerül. Ha az illetők „szerencsések", korai felismerés, szakszerű orvosi kezelés és - súlyosabb állapotúak esetén - megfelelő intézeti elhelyezés mellett emberhez méltóan élik át a betegséget. Felmérhetetlenül sokan azonban - tájékozatlanság, valamiféle szégyenérzet vagy épp pénzhiány miatt - nem jutnak megfelelő információhoz és ellátáshoz.

Ritka az olyan eset, amikor a beteg megfelelő otthonba kerül, az állami intézményrendszerben pedig öt-tíz-tizenöt éves várólisták vannak, ami egyben azt is jelenti, hogy sokszor nem is éri meg a felvételét az otthonba. Szegényebb vidékeken, például Békésben az is gyakran előfordul, hogy a létminimum alatt élő családok, amelyekben alkalmasint a szellemileg leépült nyugdíjas nagyszülő az egyetlen „kereső", a pénz kedvéért otthon tartják, s jól-rosszul maguk gondozzák a beteget. Az ilyen körülmények között vagy épp a felkészületlen, forráshiányos idősotthonokban tengődő páciensek aligha kapják meg azt, amire szükségük lenne.

„Nagypapa nem bolond!" Ez a célratörő szlogen a dán Alzheimer Társaság leleménye, amellyel a hat és kilenc év közötti korosztályt célozza meg. A frappáns mondathoz kapcsolódó programjában hétköznapi, nagyon jellemző alzheimeres szituációkon keresztül mutatja be a gyerekeknek, melyek azok a feledékenységtünetek, amelyekre érdemes odafigyelniük nagyszüleik esetében.

A dánok alighanem abból indultak ki, hogy a gyerekek a legjobb diagnoszták: ha egy nagyszülő viselkedése megváltozik, összevissza beszél, esetleg egy órán belül ötvenszer megkérdezi ugyanazt, vagy épp nem a nevén szólítja az unokáját, a gyerek előbb-utóbb jelez a szüleinek.

Himmer Éva alapította a Feledékeny Emberek Hozzátartozóinak Társaságát, jelenleg is ő a szervezet vezetője. Szerinte nálunk éppen ez a nyílt és őszinte beszéd hiányzik leginkább. Az Alzheimer-kór továbbra is könyörtelenül stigmatizál, főképp vidéken. Ott, ha valaki belép egy pszichiátriai intézet ajtaján, biztos lehet benne, hogy másnapra az egész falu vagy kisváros értesül mentális problémájáról. De ha menne is, egy-egy kistelepülésről a legközelebbi demenciacentrumig meglévő távolság gyakran áthidalhatatlan akadályt jelent.

A civil szervezet 1999 óta küzd azért, hogy az Alzheimer-kór ne legyen tabu, és hogy felismerjük, időzített bombán ülünk mindannyian. Elöregedő társadalmunkban mind több embernél diagnosztizálják a kórt, miközben a tb-befizető aktívak száma folyamatosan csökken.

Számos országban már felismerték, hogy az Alzheimer-kór és egyéb demenciák képezik a XXI. század legjelentősebb egészségügyi és társadalmi csapását. A számítások szerint 2050-re a mostani több mint 35 millió helyett világszerte 115,4 millió alzheimeres lesz, ám ez korántsem csak magukra a betegekre nézve tragikus állapot: az őket gondozó családtagok vagy szakemberek legalább 50-70 százaléka küzd valamilyen pszichológiai betegséggel, körülbelül 25 százalékuk depresszióban szenved.

Az egészségügyért felelős államtitkárságnál a helyzet kezelésével kapcsolatban közölték, 2011. január elsejétől megváltoztatják a korábbi forráscsökkentő rendelkezéseket, a jövőben megemelik az otthoni szakápolás forrását, a demencia komplex megközelítése céljából pedig az egyeztetés tárgyát képező új Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézeten belül külön kapacitást alakítanának ki a terület kutatására és módszertani irányítására.