Elment egy Jókai-hős

Rózsa András, a TEVA Magyarország Zrt. nyugalmazott vezérigazgatója 2012. július 22-én, életének 62. évében elhunyt. Főbe kólintó, megrendítő gyászhír, de nekünk, kik ismertük, becsültük, szerettük Őt, jóval több ennél. Halálával nemcsak Ő ment el, véget ért valami más is.

Erről szeretnék most beszélni, erről a valamiről.

Tudjuk, az ember rendre meghal, ez fölháborító. Az igaz ember ugyanúgy meghal, mint a gazfickó, ez igazságtalan. Létezésünk alapszerkezete fölháborító és igazságtalan, vagy, ahogy Karinthy Frigyes mondotta Kosztolányi Dezső temetésén, "az egész rendszer elhibázott". Rugdalózhatunk ellene, de végül nincs hová, kihez fellebbezni. Az idő szenvtelen gyűrűzését csupán emlékezéssel késleltethetjük, csak ezzel tudjuk hátrálásra késztetni a mindenkit fenyegető nyomtalan elmúlást, ideig-óráig.

Rózsa András elmúlása jóval odébb van még. Testét nem látjuk többé, de emléke sokáig, az élőknél is elevenebb lesz bennünk, mert András nemcsak igaz, hanem alkotó ember is volt, kinek a minap hirtelen múlttá vált jelenléte jócskán túlmutat önmagán. Amit a gazdaságban elért, amit az egészségügyért tett, arról szóljanak - szóltak már - pályatársai. Pályáját kívülről figyelő barátainak, világnézetében osztozó társainak a kevésbé látványos, de talán jobban érezhető, és talán tartósabb műről, András páratlan életéről illenék szólani.

Fantasztikus fickó volt. Genetikailag kódolt baloldaliként a rendszerváltás után is önmagához hű, vonzó formát tudott adni életének - s az ilyesmi, valljuk be, csak keveseknek sikerült. Szajkó-baloldaliak sokan vannak persze, léteznek aztán önfeladók, vagy ami rosszabb, öncsalók is, Andrásnak hozzájuk semmi köze. Ő mindvégig következetesen élt és cselekedett, az egyik legnagyobb menedzser karriert futotta be a rendszerváltás után, miközben értékeiből jottányit sem vesztett, fikarcnyit sem engedett. Karrierjét nem rokonok, nem haverok segítették, fényes tehetsége, stratégiai talentuma révén épített az alig valamiből egy egész birodalmat. A vadkapitalizmus, a kriminál-kapitalizmus dúló évtizedeiben olyasmit teremtett meg Magyarországon, amit rajta kívül senki.

Saját hatókörén belül felépítette és - amíg lehetett - működtetette a fából vaskarikát, az emberarcú kapitalizmust.

Busás profitot termelt megbízóinak, s közben kiszámítható megélhetést, tervezhető jövőt nyújtott munkatársainak, vagy ami még pontosabb s fontosabb: törődött velük. Nem azért törődött, mert ezt írják, javallják a "jó vezetőnek" a PR és HR kézikönyvek, nem, nem, korántsem e miatt. Arcán nyoma sem volt ama kimódolt, tanult mosolykészletnek, mellyel trendi rabszolgatartók nyálazzák körül rabszolgáikat, hogy aztán, ha a helyzet (a profit) úgy kívánja, ugyane mosolyokkal a képükön, fenékbe rúgják őket. Horribile dictu, Rózsa András tényleg szerette az embereket. Nem munkaerőként, s főleg nem költségnövelő tényezőként tekintett rájuk, éreztette velük, hogy amit csinál, azt értük csinálja, végső soron. Hogy számára ők a lényegesek, s amit elérnek, azt együtt, közösen érik el. Így aztán mellette, vele dolgozni nem csupán biztonságos volt - maga volt az önbecsülés.

Világnézete nem párthoz, pártokhoz, még kevésbé politikusokhoz kötötte, létezésének tőkesúlya volt baloldali. Mégsem zárkózott el a tőle különböző értékeket valló emberek megértése elől, sőt kifejezetten élvezte társaságukat. Nem illeszkedett bele abba az egyre szellemtelenebb, egyre kilátástalanabb gyűlölet-struktúrába, mely azon az ostoba feltételezésen alapul, hogy az ország egyik fele tartósan maga alá gyűrheti a másikat. Nem azért vetette meg ezt a "korparancsot", mert félt volna harcolni bármily mocsári lidérc, bármiféle hagymázas kirekesztés ellen.

Harcolt Ő, hogyne harcolt volna, szóval, tettel és humorral mégpedig. De ahogy népiesen mondják, a búzát az ocsútól élete minden pillanatában képes volt elválasztani. Ez vagyok én, ez vagy te, gyere, mert nincs olyan, hogy mindenben csak nekem, vagy csak neked van igazam, igazad. Attól, hogy te a körtét szereted, én meg az almát, nyugodtan becsülhetjük egymást, lehetsz akár még a barátom is. Hiszen András mindenekelőtt ember volt, zsidó származású magyar ember és baloldali, így, ebben a sorrendben. Gondolom, a konzervatív oldalon is sokan siratják most: sirathatják is.

Ellenlábasai persze mindenkinek vannak, innen is, onnan is. Sokan irigyelték Őt, üzleti és emberi sikereiért. Az agya kapitalista, de kommunista a szíve, pusmogtak mögötte. Tapasztalván ezt, András csak legyintett. Hadd el, mondta. Nem tudják elviselni, hogy a világ olyan, amilyen, én meg ilyen vagyok. De tudod mit? Csinálják utánam.

Nyugodtan mondta, magabiztosan, szerényen. Ő aztán megtehette volna, de sosem tocsogott az önteltségben.

Sokan vélhetik most úgy: ilyen ember nincs is, csupán regényekben létezik.

És valóban mintha csak Jókai Mór alkotta volna. Ő álmodott hasonló, a végleteket ilyen fölényesen egyberántó, egyszerre csodálható és szerethető hősöket. A "Fekete gyémántok" Berend Ivánja, Tímár Mihály, "Az aranyember" tudta ilyen alaposan érteni a kor logikáját, s uralni a korszellemet. Mégis, mélyebb értelemben e férfiak félreérthetetlenül szembeszegültek az általuk is meglovagolt korral.

Szembeszegültek a szó kitüntetően nemes - mert örök emberi értékeket hordozó - értelmében. Csakhogy Rózsa Andrást nem Jókai találta ki, itt élt Ő közöttünk, s ha nem is mindenki vette észre, avagy nem is mindenkinek akaródzott észrevennie: kivételesen nagyszerű, nemcsak pályájával, egész életével hatást gyakorló kortársunk volt. Egy velejéig rideg, szívtelen korban érzelmekkel teli, javíthatatlan romantikus. Korszerűtlen, ha úgy tetszik, de annál rosszabb a kornak.

Tőled, míg élünk, nem válunk meg, András. De mert elmentél, valamitől most mégis búcsúznunk kell.

Agyő, emberarcú kapitalizmus.

Galló Béla