Szurka-piszka

Országos számokat tekintve is egyre kevesebb a véradó, és érdekes, hogy Budapesten a legnagyobb a hiány. Míg ezer emberre országosan évi 45-50 véradás jut, Budapesten ez a szám 30-35 között mozog. Ez azt jelenti, hogy a fővárosban végzett komplikált műtétekhez szükséges vérmennyiséget időnként vidékről szállítják ide. Az már csak hab a tortán, hogy az országos össznépi takarékossági hullám az Országos Vérellátó Szolgálatot sem kímélte. Kényszerűségből elbocsátottak nővéreket, valamint bármilyen nevetségesnek tűnik, megszüntették a szúrás előtti érzéstelenítést, mert ezzel is pénzt lehet megtakarítani. Arra nézve még nincs információm, hogy esetleg a jövőben mikortól kötelezik az önkéntes donorokat, hogy hazulról, Interneten csorgassák át vérüket a központnak.

De félre a tréfát, mert valóban életet ad, aki vért ad. Az „átkosban" véradónak lenni megtisztelő társadalmi munka volt, sőt egy időben még meg is fizették. A rendszeres véradáson részt venni munkaidőben lehetett és nem is volt kérdés, hogy a dolgozó cége hozzájárul-e ehhez. Bizonyos mennyiségű vér után a donor kitüntetést, jutalmat kapott, neve néha életmentőként fényesedett a médiában.

Tudom, hogy aki önkéntesen vért ad, mert segíteni akar bajbajutott embertársain, azt nem befolyásolják a formaságok. Aki tudja, hogy ma leadott néhány deci vérével holnapután egy embertársa életét menti meg, az egyedül is fölveszi a védőköpenyt, saját zsebből kifizeti a véradást követő kalóriapótló uzsonnát, és ezért sem pénzt, sem kitüntetést nem vár. De ma ennél is szomorúbb a helyzet. Tudniillik. A legtöbb munkáltató már azért is túlad dolgozóján, ha gyakran beteg, netán elköveti azt a „bűnt", hogy gyereket szül, és GYES-en otthon marad, elképzelhető tehát, hogy véradásra végképp nem engedik el.

Mondhatnám úgyis, hogy ma a gályázó emberek vérét helyben szívják. Éppen ezért –amint azt az erről szóló tudósításban olvastam – a Vérellátó mindent elkövet, hogy alkalmat teremtsen véradásra. A donorokat fogadják munkaidő után is, mozgó laborjaik megjelennek a nagyobb művészeti fesztiválokon, happeningeken, mindenütt, ahol sok ember fordul meg és próbálják véradásra ösztönözni őket. Köztudomású, hogy szakembereik járják a falvakat, bekopogtatnak a portákon, és megpróbálják egyénileg rávenni az embereket a véradásra.

Természetesen azokban a vidéki nagyvárosokban, ahol orvosi egyetem működik, a helyzet jobb részben a felvilágosítás, részben a családi kapcsolatok miatt. Felröppennek időnként hírek művérről, mely kiváltja a valódit, de úgy gondolom, hogy messze még az idő, amikor nem lesz szükség az emberi szolidaritásra.

Apropó szolidaritás! A pesti aszfalthumor ezen a területen is megteremtette a maga „folklór termékét":
Egy dúsgazdag amerikai autóbalesetet szenved Skóciában. Azonnal keresni kellett vele azonos vércsoportú véradót. Mr. McFoole jelentkezett és bőkezűen megcsapoltatta vérét. A hálás amerikai hatalmas összegről adott neki csekket.
McFoole a kezét dörzsölte örömében, és harmadik nap, amikor ismét vért kellett adnia, cseppet sem habozott. A jutalom most sem maradt el, de most már jóval kisebb összegről szólt a csekk.
Az ötödik napon újabb vérátömlesztés, McFoole még most is készséges. Meg is kapja az új csekket, ez azonban roppant tartózkodó
A hetedik nap ismét hívják McFoole-t, hogy újabb véradásra lenne szükség. A skót azonban ezt már nem vállalja.
- De hát miért? - kérdezi az orvos -, hiszen eddig olyan szívélyes és szolgálatkész volt.
- Nem lehet, kérem - ingatja a fejét McFoole -, az úrnak most már teljes mértékben skót vér folyik az ereiben...