Vagy lesz? Szurkoljunk együtt egy jobb egészségügyért! Meditációk az egészségügyről. 1-2. rész
Már megint szerencsések vagyunk? Vagy fegyelmezettebbek, mint mások? Egyelőre napok óta csak egy minimális emelkedés van a kiszűrt fertőzöttek számában, ők is többnyire egy-egy góckutatás során kerültek azonosításra. A betegek száma szerencsére alacsony, intenzív osztályon 4-5 beteget lélegeztetnek, áldozat is csak hetes szünetekkel egy-egy. A környező országokban fel-fellobban a járvány, az amerikai kontinensen még tombol. Az egészségügy mindenütt a figyelem középpontjába került, a csodálat, a hozsannázás, a támogatás és a kritika keveredik a megnyilatkozásokban.
Mindenütt a kormányok felelősségét firtatják a politikusok, a médiumok, hol elismeréssel, hol éles kritikákkal. Mindenki kiválogathatja a neki tetsző megközelítéseket, és a közösségi felületeken tovább görög a beszélgetés, sok-sok kérdést felvetve, többnyire megnyugtató válaszok nélkül.
Számomra ebből az a legérdekesebb, hogy mennyire láthatóvá válik az egészségügyi rendszerek bonyolultsága, az orvos-szakmai azonosságok mellett a szervezési, szervezeti megoldások különbözősége, az egészségügyet „tápláló”, működtető gazdasághoz való viszonyok sokszínűsége.
A járvány kezdeti szakaszában felszínre került problémák, és a romboló hatások elmaradása, valamint az előző évtizedek megoldatlan problémái elindítottak olyan politikai döntéseket és cselekvéseket, amelyek a magyar egészségügyi rendszer jelentős megváltoztatását eredményezhetik.
Merre tovább?
A belügyminiszter tárgyalásokat kezdett a hazai egészségügyi és érdekképviseleti vezetőkkel, majd az EMMI egy sajátos kérdőív rendszerrel elkezdett véleményt kérni mintegy 140 ezer egészségügyi dolgozótól (a teljes lakosságot egy másik rendszerben kérdezik), és felkértek egy nemzetközi tanácsadó céget (BCG), hogy elemezze a helyzetet és tegyen javaslatokat a szükséges változtatásokra.
Úgy tűnik, a kérdőívek feldolgozása, a szakértői javaslatokkal való összevezetése és egy megvalósítási terv elkészítése, kommunikálása és bevezetése néhány(?) hét múlva lesz esedékes, ezért addig – találgatások helyett – megkísérlem összefoglalni az előzményeket, az általam ismert helyzetet, és a lehetségesnek tartott megoldásokat.
Egy járvány okozta válsághelyzetben az is látható lett, hogy az egészségügy minden országban a politika, jelesül a belpolitika Achilles sarkává válik. Még azokban az országokban is, ahol az egészségügy napi működésébe a politizáló kormányok, a pártpolitikusok gyakorlatilag nem szólnak bele, hiszen olyan alkotmányos, törvényekkel garantált intézményrendszerek biztosítják az ellátásokat, mint a társadalombiztosítás egészségbiztosítási ágazata, vagy a nemzeti egészségügyi szolgálatok. Ezzel meg is neveztem a két közösségi egészségügyi ellátó modellt, amelyik Európában immár évszázados hagyományok alapján általánossá vált. Ehhez még hozzá kell tennem a dominánsan magánbiztosításokra épülő rendszert, amelynek zászlóshajója az Amerikai Egyesült Államok.
Az már a modern társadalmak fejlődésének a hozadéka, hogy az európai országok többségében a közösségi rendszerek mellett megjelentek a magánbiztosítások rendszerei, amelyek leggyakrabban kiegészítik a közösségi ellátásokat, míg az USA-ban, a magánbiztosítás méregdrága díjait fizetni nem képes nyugdíjaskorú polgárok számára kényszerűségből létrehozták az adókból finanszírozott MEDICARE rendszert, és az egyéb, a biztosításokból kimaradó szegény emberek számára a MEDICAID rendszert.
A szocialista modell
Volt még egy negyedik paradigma is, az egykori szocialista országok kizárólagosan állami egészségügyi rendszere, amelyikre minden országban elmondhattuk, hogy pénzügyeit tekintve kifejezetten szegény, működését tekintve kellemetlenül bürokratikus volt. Elsősorban a magyar rendszert még egy jelenség mérgezte, az ágazatban mesterségesen alacsonyan tartott béreket „kiegészítő” hálapénz, paraszolvencia – lényegében rendszerszerű – jelensége.
A társadalmi – gazdasági rendszerváltozás sokk szerűen érte a hirtelen felszabaduló országok társadalmát, gazdaságát, intézményrendszereit. Magyarország történelmi szempontból az 1891-től kezdve lépcsőzetesen bevezetett társadalombiztosítási törvényekkel a német nyelvterülethez hasonló úton indult el, és a II. világháborúig szervesen építette ki az egészségügyi rendszerét. Ezt a szovjet megszállás, majd a befolyási övezethez csatolás durván megszüntette, és kb. 1949-től államosította a társadalombiztosítással foglalkozó intézeteket (ez akkor betegbiztosítást, foglalkozási egészség (baleset)biztosítást és nyugdíjbiztosítást jelentett). Ugyancsak államosította a gyógyítást végző intézményeket, az önkormányzatok, a társadalombiztosító intézetek, az egyházak, valamint a magánszemélyek és társaságok által fenntartott kórházakat, szanatóriumokat és egyéb intézeteket.
70 év távlatából visszatekintve ennek a durva beavatkozásnak több, máig ható következménye lett.
Megszűnt a társadalmi egészségbiztosítás alapvető tudásbázisa és szakmai kultúrája, amelyik a gyógyító (ezen belül a baleseti és rokkantsági) ellátásokat a források megteremtésével (járulékok), a források elosztásával (ezáltal a gyógyító szolgáltató rendszer kiépítésével) és a gyógyítás (rehabilitáció) természetbeni ellátásaival és egyes részeinek (pl. gyógyszerellátás) pénzügyi támogatásával – meglepően magas szintre fejlődött.
A szabadság kis körei
A háború során ugyan megtépázva, de egy hatalmas, hálózat jellegű gyógyító rendszer került centralizált állami irányítás és fenntartás alá.
Benne olyan orvosi iskolákkal, amelyek a külvilággal tartott kapcsolatok révén folyamatosan fejlődtek, gyarapodtak. A Semmelweis év kapcsán sok szó esett a bécsi orvosi iskolákról, ahol számos magyar tanult, és hozta haza a legmodernebb ismereteket. Sőt, Semmelweis olyan felfedezést tett Bécsben, amelyik miatt az osztrákok szívesen tekintik a „saját fiuknak”, minden szörnyű konfliktusuk ellenére.
Egy további jellemző példa: Lorenz Böhler (a modern baleseti sebészet egyik megalapítója) mesélte el egy budapesti kongresszusi látogatás során, hogy 1920 körül - Rockefeller ösztöndíjjal - együtt hajózott át az Atlanti óceánon Manninger Vilmossal (a Szent János kórház legendás sebészfőorvosa, a Magyar Rádium Intézet megalapítója), hogy Rochesterben, a Mayo Klinikán tanulják meg az amerikai orvoslás legújabb eredményeit. Mivel a tudás erősen a művelőinek személyéhez kötődik, ezért még a legsötétebb diktatúrában is fennmarad, és továbbadható. Mivel szerencsés esetben egy orvos akár 40-50 évig tud dolgozni, tanítani, ez megmagyarázza, hogy a magyar orvoslás a politikai és egyéb viszontagságok ellenére is megőrizte a színvonalát. Tanítómestereim sokat meséltek a „szabadság kicsi köreiről”, amelyek egy-egy klinikán vagy kórházi osztályon lehetővé tették, hogy a külvilágtól valamelyest elszigetelődve gyógyítsanak, tanuljanak, tanítsanak.
A fentiekből kitűnik, hogy a következő hetekben, - kissé didaktikusan – sorra szeretném vizsgálni az egészségügy forrásainak megteremtését és elosztását, a gyógyító ellátások intézményes rendszerét és az orvosi tudás szerepét, lehetőségeit immár napjainkig terjedő fejlődését. Nem lesz elkerülhető, hogy írjak az egészségiparról, a társadalmi hatásokról, a szociális kérdésekkel való összefüggésekről.
Nem tudományos dolgozat lesz ez, inkább a publicisztika határait feszegető személyes vélemény, mintegy 50 év tapasztalatainak tükrében. Talán ennyit még a mai rohanó világban, a COVID19 járvány árnyékában, és a magyar egészségügy átalakítására, korszerűsítésére irányuló szándékok közepette a Tisztelt Olvasóink még elfogadnak.
Kövessen minket a Weborvos Facebook csatornáján is!