Apáról fiúra szállt az orvosi hivatás

Dr. Venczel István, a Magyar Orvosi Kamara Szent Kozma – Szent Damján díjának egyik kitüntetettje a Zala Megyei Hírlapnak adott interjúban elmondta, bár a sorsa eleve elrendeltetett azzal, hogy beleszületett a többgenerációs orvosdinasztiába, azért mégsem volt annyira egyértelmű, hogy ezt a pályát folytatja. Érdekes volt az édesapja reakciója a történtekre. Ahogy bejelentette, hogy mégis orvosi pályára menne, próbálta róla lebeszélni. Azzal érvelt, hogy ez egy nagyon nehéz, fárasztó és felelősségteljes hivatás, ráadásul az orvosnak se éjjele, se nappala. Miközben amíg a műszaki pálya volt a prioritás, azzal érvelt, ő nem élte volna túl a háborút, ha nem orvos.

– Ha így nézzük, megpróbált enyhe nyomást gyakorolni rám, de erőszakkal sosem terelt egyik irányba sem – sorolta tovább Venczel István. – Az viszont egyértelműen családi örökség, hogy háziorvos lett belőlem. Már az ükapám is ezzel foglalkozott, és utána mindenki más is. Dr. Venczel István büszke arra az orvosdinasztiára, aminek ő is részese lett. Mindezt azzal is jelzi, hogy a rendelőjében külön sarkot alakított ki a családtagjai által annak idején használt orvosi eszközöknek, valamint az orvosi diplomákat is őrzi, bekeretezve.

– Egyedül az ükapám diplomája nincs meg, de ő valamikor az 1800-as évek közepén kapta, ezért érthető, hogy az időközben valahogyan elkeveredett. Ő még Bécsben kapta a diplomáját, akárcsak a dédapám. A nagyapám Budapestre járt egyetemre, míg az édesapám Pécsre, akárcsak én. Az ükapám kivételével valamennyien Csesztregen dolgoztak, dolgozunk, ugyanabban a feladatkörben.

Dr. Venczel István nem titkolja, az orvosgeneráció vele megszakadt. Bár a fia is megpróbálkozott ezzel a hivatással – a doktor úgy fogalmaz: becsületből – ám kiderült, az nem neki való.
– Belőle nem lett volna jó háziorvos, mert ő inkább egy meditatív, gondolkodó típus – mutat rá. – Maximum nagyon jó genetikus vált volna belőle, hiszen ott van lehetőség mikroszkopizálni, képeket összerakni, az egy ilyen hivatás. Az orvosi pálya többi része azonban nem ilyen. Többnyire nagyon gyorsan kell kemény és nehéz dolgokról dönteni. Vannak napok, amikor 150 beteget látunk el, s a legutolsónak sorra kerülő esetében is topon kell lenni. Ezért mindig azt mondtam neki: nem kell orvosnak lennie azért, mert a felmenői azok voltak.