Így válik minden rémhír hihetővé

Inzulinra szoruló szomszédom retteg, hogy igaz a hír, miszerint két inzulingyártó nem ad el Magyarországon több gyógyszert, ha a kormány újabb sarcot ró rájuk. Ő éppen az egyik fenyegető cég szerét kapja. Nem tudja, miben bízzon. Tavaly a prosztatarák terápiájával már megjárta.  Azt valóban kivonták az országból. Amit helyette kapott, szerinte nem olyan jó. Pedig azt mondták, hogy jó lesz, de hogyan is higgyen annak, akinek attól függ a széke, hogy megtakarít-e valamit az ő gyógyszerén?

Lehet, hogy már minden orvos kint van az országból, aki tudott valamit? – kérdezi az újságolvasók tájékozott bizonytalanságával. S aki maradt? Hááát... – Nem mondja tovább, pedig könnyen hozhatna példát a közelmúltból, amikor már nemcsak a betegségre nincs meg a helyes terápia, hanem a rossz működésre sem - írja a Népszabadság publicistája Csillapítók nélkül című írásában.

A hétvégén azért bénult meg egy férfi , mert gennyes gerincével a fővárosban egyetlen szakintézmény sem akarta felvenni, ellátni. Egy öregotthonból küldték. Nem lesz, aki esetéből ügyet csináljon. Csak félsikert ért el az a harcos anya is, akinek nyári története egy újságíró révén vált ismertté: értelmi fogyatékos kisgyereke tályogos fogát a hazai közfinanszírozott egészségügyben nem volt hajlandó kezelni senki. A kislánnyal úgy bánt a magyar állam, a magyar egészségügy, ahogy jobb vidékeken egy beteg állattal sem szokás.

A fogfájós kislányt hat hónapos várakozásra kényszerítették volna egy olyan ellátással, amelyben nincs is várólista. Illetékesség híján visszautasította a közbenjárást valamennyi érintett hivatal és a köztársasági elnök, akihez végső oltalomért fordultak. A gyerek jogát nem sikerült érvényesíteni; végül egy külföldi házaspár könyörülete és pénze mentette ki nyomorult helyzetéből. A Németországban élő magyarok fizették ki egy magánellátónál, hogy a kislányt megszabadítsák a fájdalomtól.

Szomszédom, bár csak olvasott az esetről, gyorsan összefoglalja a tanulságot: akinek se pártfogója, se pénze, annak joga sincs itt, kérem! – tárja szét a kezét. Ő ennyit tehet. Az unokáját viszont már biztatja, menjen, keressen emberségesebb országot, még mielőtt szüksége lenne itt orvosra.

Nehéz vitatkozni a szomszéddal. Látjuk, ma már lehet büntetlenül és korlátlanul szűkíteni az ellátást, lehet egyre kevesebbet adni a betegnek. Miközben az is igaz, hogy nem lehet mindig minden igényt kielégíteni, bármilyen fájdalmas is ez, tehát tényleg hozzá kell nyúlni az ellátórend-szerhez.

Csakhogy szükség lenne egy független betegvédelmi intézményre, amely kontrollja lenne az állami takarékoskodás szűkítő nyomásának, amely nyilvánossá és nyilvánvalóvá teszi, hogy meddig jogos, elviselhető, és mikor súlyosan ártalmas a folyamat. A parttalan átalakítás, a lehetséges ellensúlyok teljes felszámolása, ahogy itt is történt, aláássa a bizalmat az egész egészségügyben – s érdemeiktől függetlenül annak összes szereplőjében is. Így válik minden rémhír hihetővé. A még bőven létező jó szándék pedig hihetetlenné.