Sándor Mária: Ez a szakma nem működik ember nélkül

Három éve ilyen tájt még tízezer tüntető egészségügyi dolgozó élén panaszolta az ápolók nyomorúságát, s akkor még az államtitkár is kénytelen volt elismerni, hogy „önöknek mindenben igazuk van”. Két esztendeje a Forbes magazin még a 10 a legbefolyásosabb nők közé sorolta. Tavaly bejelentette, hogy kilép a közéletből. Idén az ápolók hetében, a munkahelyén, egy hospice házban járt a nepszava.hu Sándor Máriánál. 

- Beszélgetésünk idején zajlik az új országgyűlés alakuló ülése, a parlament előtti téren élőlánc, tüntetés. Miért nincs ott?

- Nem érzem, hogy ott lenne a helyem. Az elmúlt egy évben semmilyen politikai rendezvényen nem vettem részt. Szétszakadt az ország, elszabadultak az indulatok...én a bánatomat a munkába fojtom. Csak egy ápolónő vagyok, most is végzem a dolgom. Soha semmit mást nem akartam, mint csak a tisztességes, a becsületes ellátás feltételeit biztosítani mindenkinek, aki rászorul. Most egy olyan helyen dolgozom, ahol bőven van lehetőségem megélni, hogy ez lehetséges. A legkiszolgáltatottabbakat, a legelesettebbeket ápolom, mint segédápoló. Az a helyzet, amiben ezek az emberek vannak, egyszer mindenki életében bekövetkezik. Így bárki megtapasztalhatja azt, amiről annak idején, 2015 május 12.-én a Kossuth téren beszéltem: milyen az, ha nem lesz senki, aki akkor fogja a kezét, szóljon egy jó szót, adjon egy pohár vizet. Szó szerint így hangzott: ,,Követelem a tisztességes becsületes betegellátást! Követelem a méltó halálhoz való jogot. " Amikor először a nyilvánosság elé álltam, akkor is csak erről beszéltem: ha nem követeljük ki közösen a megbecsülést, a tisztes bért, elfogynak azok az ápolók, akikre egyszer mindenkinek szüksége lesz. Úgy látom, nem értették meg, miközben ma Magyarországon a tisztességes ápolás nem megvalósítható.

- Miért?

- Elveszett a szakmából a hivatás, az emberség, ami a lényege a munkánknak. Már nem csak a bérekről van szó, nem csak a túlzsúfoltságot, a várakozást, az ebből adódó kellemetlenségeket, fájdalmat kell elviselnie a rászoruló betegnek, hanem az együttérzés hiányát, a megaláztatottságot. Sok kolléga már rég nem csinálná, csak nem lát más lehetőséget. Csinálják erőből, gyakran lélektelenül. Csakhogy épp ezt nem lenne szabad. De mondok egy példát: gyermekintenzív osztály, transzplantációra váró gyerekek, olyanok, akik vagy megélik, vagy nem, mire szervhez jutnak. A frissen végzett, jól képzett nővér első napja. Megjelenés miniszoknya kis top, köldökpiercing, műköröm haldokló gyerek mellett. Lehet, hogy óriási tudása van, de hiányzik belőle valami, ami nélkülözhetetlen egy ilyen környezetben, amitől pontosan tudja, mennyire fontos, hogy pusztán a megjelenésével bizalmat, biztonságot, empátiát kell sugallnia. A hivatástudat része, hogy tudom miért kelek fel, miért indulok dolgozni, akkor is ha otthon gondjaim vannak, de ezt kinn hagyom és az ott lévőket akarom szolgálni. Annak idején, akikért elindultam, azok a kolléganők ilyenek voltak. Látszott rajtuk a szegénység, azért kellett kiállnom, mert nekik már se ennivalóra, se cipőre nem telt. Sokan megszóltak, hogy fontosabb a munkám, a kollégáim sorsa, mint a családom. De erre azt mondom, ha valaki a beteg, a kiszolgáltatott emberrel nem úgy érez, nem úgy viselkedik mintha az a saját rokona lenne, akkor lehet, hogy van szakmája, de nincs hivatása. Mindezekért a gondolataimért, csak támadást, megvetést kaptam.