Tisztelt dr Lajtavári László!
Fiatal pár vagyunk, de immár kilenc éve együtt. A férjem a főiskola befejezése óta (3 éve)folyamatosan keresi a helyét, de nem igazán találja. Nem talált még rá arra a munkára, amely maradéktalanul boldoggá tenné, mindennel elégedetlen (szinte középiskolás kora óta mindig dolgozott valamit, most is.) Az életét céltalannak és hiábavalónak érzi. Vannak jobb időszakai, de szinte permanensen rosszkedvű, és ezen a problémán rágja magát, hogy mit is kéne csinálnia. Megoldásként merült fel benne, hogy külföldön kéne munkát vállalni, mert az itteni viszonyokkal, körülményekkel nem elégedett (elsősorban nem az anyagiakkal, hanem a közhangulattal, az emberek viselkedésével kapcsolatban), de nem tudom, hogy ha elmennénk, megoldódnának-e a gondjai. Önmagát is értéktelennek tartja, sokszor azon rágódik, hogy mit nem úgy kellett volna tenni, ahogy tette. Azt szeretném megkérdezni Öntől, hogy ezeket a viselkedésformákat elegendő oknak találja-e ahhoz, hogy külső segítséghez folyamodjunk, vagy esetleg várjam meg, hogy egy esetleges új munka megszünteti-e ezt az állapotot? (Itt kell megemlítenem, hogy amiatt is aggódom, hogy a férjem nagynénje depresszióban szenved(ett), többször öngyilkossági kísérletei is voltak.) Válaszát előre is köszönöm.