Bár hazánkban majd’ hatszázezren szenvednek vizelet visszatartási zavar miatt, mégis az érintett háromból legalább kettő, ha teheti a családja, sőt az orvosa előtt is titkolja a bajt.
 |
A szakemberek egybehangzóan állítják, orvosi segítséggel az inkontinenciával együtt lehet élni, a korábbi életminőség fenntartható, gyakran már az könnyebbség, ha a problémát egy baráttal megosztja az érintett. Arról nem is szólva, hogy nagyon sok esetben gyógyítható.
Egy, a közelmúltban Londonban megrendezett tanácskozáson Európa lekülönböző országaiból érkezett előadók egyebek között figyelmeztettek: elöregedő világunkban időben fel kellene készülni arra, hogy az évek előrehaladtával mind több inkontinens lesz, s végre-valahára a mindenütt tabutémának számító problémáról nyíltan, szégyen nélkül kell beszélni, ellenkező esetben az orvosok nem tudnak segíteni.
Dr. Szüle Endre urológus főorvos azt is elmondta, a vizeletvesztés mennyiségétől függően enyhe, középsúlyos és súlyos típust különböztetünk meg. Az inkontinensek mintegy kilencven százalékánál – fele nő – enyhe a vizeletvesztés, hatvanhatezer viszont már súlyos eset, aki naponta többszöri és nagy mennyiségű vizeletvesztéssel küszködik.
Az inkontinencia több fajtája ismert. A stresszinkontinencia körébe a köhögés, a tüsszentés, a nevetés alkalmával jelentkező vizeletcsepegés tartozik. Az úgynevezett túlfolyásos inkontinenciánál a húgyhólyag nem ürül ki tökéletesen, sőt, akár túlságosan megtelik, s az így keletkező nyomás a vizeletet kicsöpögteti. Ennél a „fajtánál" az éjszakai vizelés, vizeléskor a vizelet lassú, gyenge sugarú ürülése, vagy folyamatos csepegése a jellemző. A sürgősségi inkontinencia az, amikor a beteg kétóránként WC-re megy, a vizelési késztetés erős és hirtelen, páciens bármit tesz, hogy ne így legyen, a hólyag mégis kiürül. Az utóbbi tünetek egyébként együttesen is felléphetnek.
Az inkontinencia a leggyakrabban medencefenék-, gátizomzat rendszeres edzésével, gyógyszeres kezeléssel, illetve műtéti beavatkozással – amikor komoly a vizeletvesztés – akár meg is szüntethető. Ahol nincs megoldás, ott a különböző, ma már a legszélesebb választékban kapható, problémát nem okozó, betétek, a nadrágpelenkák szagtalanul fogják fel a vizeletet, a székletet. Tehát van mód a gyógyulásra, illetve arra, hogy a betegség mások által észrevétlen maradjon.
Csakhogy, miként az a mai INKO Fórumos tanácskozáson is kiderült, nemcsak a betegek tudatlanok, hanem az egészségügyben sem pontosan rögzített, hogy a páciens hová forduljon a bajával.
Dr. Füredi Gyula az Országos Alapellátási Intézet főigazgató-helyettese, Dr. Mráz János a falusi háziorvosok nevében, valamint Dr. Kertay Aurél, a Magyar Orvosi Kamara Háziorvosi szekciójának vezetője szinte egy emberként mondta, miután az egészségügyben a kapuőr szerep a háziorvosé, elsőként ő találkozik a beteggel, a legtöbb helyen az orvos és a páciens meglehetősen ismeri egymást. Logikus, sőt természetes, ha az inkontinencia problémát együtt beszélik meg. A jelenlegi szabályozás azonban előbb az urológus szakorvoshoz fordulást írja elő, aki vagy alaposan-, vagy felszínesen vizsgál, vagy kórházba küld, betétet, nadrágpelenkát rendel, amit azután akár élethosszig tartóan a háziorvos 85 százalékos tb-támogatásra folyamatosan felír.
A mai megbeszélésen egyértelműen kiderült, még nem készült szakmai protokoll az inkontinenciával foglalkozásra, így előfordulhat, hogy bajával az amúgy is nagyon szégyellős beteg akár elvész a különböző doktorok között.
Tervezik, hogy a háziorvosokat a témában továbbképzik, tankönyv is íródik nekik. Ma viszont még ott tart a kérdés, hivatalosan nem rögzítették, hogy egy inkontinens betegnek nemcsak háziorvosra, urológusra, hanem vélhetően, szülész-nőgyógyászra, belgyógyászra, sőt akár pszichológusra is szüksége van.
Kövessen minket a Weborvos Facebook csatornáján is!