Öngyilkosságot megelőző terápia

A befejezett öngyilkosságot elkövetők 45-87 százaléka a tett idején major depresszióban szenved, kétharmaduk az első kísérletben veszíti el életét, a depressziós öngyilkosok 9-20 százaléka áll csak kezelés alatt – idézte összefoglaló nemzetközi felmérések adatait dr. Rihmer Zoltán főorvos annak kapcsán, hogy a Mentális Egészség Világszövetsége az idei világnapot a lelki betegségek és az öngyilkosság kapcsolatának szentelte.

A statisztikai áttekintés - amely a szakmai tapasztalatokat támasztotta alá számadatokkal,- kifejezetten azon tévhitek cáfolatára vállalkozott és a szakmaiság köntösébe öltöztetett, a pszichiátriai kezelés elleni támadásokra reagált, amelyek sok kárt okoznak e szakmaterületnek. A kérdésre ugyanis, - megelőzhető-e az öngyilkosság - egyértelmű a válasz: az ahhoz vezető betegségek (major depresszió, skizofrénia, alkohol és drog) korszerű kezelésével a világon mindenütt csökkent a szuiciditási ráta. Bár külön megnézték, mennyire befolyásolja az arányokat a munkanélküliség, az életkor, a válások száma s egy sor más tényező, valódi összefüggést csak az antidepresszánsok forgalma és az öngyilkosságok száma között találtak.

A leggyakoribb – s nem az orvosszakmai körökből származó - vád, hogy pl. a depresszió kezelésére használatos gyógyszerek, főképpen gyerekek és fiatalok esetében fokozzák az öngyilkosságra való hajlamot. Az Országos Pszichiátriai Intézet főorvosa több külföldi és nemzetközi kutatás eredményére hivatkozva cáfolta ezt az általánosító kijelentést, hozzátéve: bizonyos ritka esetekben, egy ma már egyre inkább körülhatárolt betegcsoportban valóban rontják a beteg állapotát e szerek, - de nem a gyógyszer, hanem a sikertelenül kezelt depresszió áll a végzetes kísérlet hátterében. A jelenség oka sokszor az, hogy bár a beteg végre eljutott az orvoshoz, ám viszonylag későn, s mivel e szerek hatásának kialakulásához idő kell, a páciensek már nem tudják „kivárni" ezt az időt. Egy 157 ezer kezelt beteg adatait elemző vizsgálatból kiderült, hogy köztük 0,01 százalék volt a befejezett és 0,35 százalék a megkísérelt öngyilkosság aránya, ám magát a tettet a zömük a kezelés megkezdése utáni 9. nap előtt követte el.

Az igazsághoz tartozik az is, hogy nem az antidepresszáns az egyetlen olyan készítménycsoport, mely az egyik betegnek a megoldást, míg a másiknak a veszélyt hordozza, ez elmondható volna akár a penicillinről is, mivel vannak, akik allergiásak az embermilliók életét megmentő gyógyszerre. Ugyanez igaz egyes szívritmus szabályozókra: van, akinek szívritmuszavart okoznak. Mégsem jelennek meg a bulvárlapok azzal a szalagcímmel, hogy ölt a szívritmus szabályozó, s még azt sem vetik a gyógyszeres terápia ellen, hogy a szívritmuszavarral küszködők között több az infarktus, mivel – szívbetegekről lévén szó –ez nem meglepő.

Ezzel az analógiával élve talán azon sem kellene csodálkozni, ha a depressziósok körében (akár a kezelés mellett is) magasabb az öngyilkossági ráta, mint amilyen az egészséges lakosságon belüli arány. Rihmer főorvos szerint nem szabadna (lehetne) kétségbe vonni a terápia hasznát, ha bizonyított tény, hogy az orvosával együttműködő, a gyógyszerkombinációra jól reagáló beteg meggyógyul, illetve hosszú ideig a betegség tünetei és komplikációi nélkül él. Mint ahogyan azt sem vonja kétségbe senki, hogy a magasvérnyomás csökkentése kivédi egy sor betegség, veszélyes szövődmény és állapot kockázatát, annak ellenére, hogy maguk a hipertóniával foglalkozó orvosok mérték fel a hazai hipertóniaterápia hétköznapjainak sikertelenségét és programot hirdettek a jelenség ellen.

A több vizsgálat adatait összesítő felmérések, illetve egy, a pszichoterápia önálló erejét mérő kutatás szerint az antidepresszivumos kezelés mellett 4,7 százalékos, a placebót szedők körében 2,4 százalékos, míg a csak pszichoterápiával kezelt depressziósok körében 12,5 százalékos az öngyilkossági kísérletet elkövetők aránya. E kutatás arra is rámutatott, hogy a depresszió kezelése orvosi-pszichiátriai kompetencia, melynek vezető eszköze a betegség típusához és a beteg állapotához igazodó gyógyszerkombináció, kiegészítve a pszichoterápiával.
Mivel - legalábbis pszichiáteri körökben – aligha vitatható az adekvát kezelés szerepe az öngyilkossági kísérletek csökkentésében, minél több beteget sikerül a kezelésbe bevonni, annál kevesebben halnak meg.

Ide kapcsolódik az a sokat hangoztatott vád, amely szerint a pszichiáterek „mániája", hogy mindenkit gyógyszerrel lássanak el. A betegség  gyakoriságát mutató világstatisztikák szerint adott pillanatban a lakosság 15,1 százalékának van éppen zajló depressziója, ehhez képest csupán 2,2 százalékuk szed naponta antidepresszívumot. Ez az arány Svájcban, Svédországban, illetve az USA-ban 3,8-6 százalék, míg nálunk a depressziós betegek átlag 30-35 százaléka kap kezelést, az említett országokban az arány 38-62 százalékos. A depresszió még ma is aluldiagnosztizált betegség, s nem azért, mert e betegek rejtőzködnének. Szakmai közhely, hogy mire a páciensek eljutnak a pszichiáterhez már számtalan testi betegség kivizsgálásán átestek, s nem is kaptak mindig negatív leletet, mert körükben legalább olyan gyakoriak a szív-érrendszeri és egyéb betegségek, illetve a panaszt okozó „vándorló" testi nyavalyák.

Olyannyira, hogy a pszichiátriai kezelés önmagában csökkentette például a kardiovaszkuláris eredetű katasztrófák bekövetkeztének számát. Sok helyütt kutatták a világban, látják-e vajon orvosok a betegeket az öngyilkossági kísérlet környékén? A felmérések szerint a tett elkövetése előtt egy héttel a betegek 18-40 százaléka járt háziorvosánál, 34-66 százaléka egy hónappal a kísérlet előtt keresett fel orvost, 47-73 százalék három hónappal az öngyilkosság előtt volt valamilyen viziten. Ez azt jelzi, hogy az öngyilkosság megelőzésében minden orvosnak, egészségügyi dolgozónak szerepe lehet a betegség felismerésével és a beteg kezeléséhez vezető út megmutatásával.