Velkey György: ''felvettük a kesztyűt''

– Az elnökséggel együtt már, azt hiszem, „felvettük a kesztyűt", csapatban dolgozunk, megosztjuk egymás között a tennivalókat, a kórházszövetség elnökségében nagyon jó társakra találtam ehhez – nyilatkozza Velkey György, a Magyar Kórházszövetség elnöke a Kórház 2013. decemberi számában. Úgy véli, hiba lenne, ha „elkennék" a problémákat, mert mindenkinek – a hatóságoknak, az egészségpolitikának és a fenntartóknak is – az az érdeke, hogy a kórházszövetség valódi „életképet fessen" a kórházi világról.

Az állami tulajdonba vétel egy eszközrendszer, ami célként nem értelmezhető – akik ezt létrehozták, azoknak sem célként jelent meg a szemük előtt, fogalmazza meg álláspontját az államosításról. Egy ilyen folyamat, éppen a kitűzött célok sikeres elérésének függvényében valószínűleg évtizedes távlatban lesz értékelhető, illetve sok év után ér el „egyensúlyi helyzetet" is. Az elmúlt években leginkább az őrületes adminisztratív terheket cipelte az, aki ebben a folyamatban részt vett – úgy a GYEMSZI vezetése, mint az egészségpolitika, az intézményvezetők, vagy az önkormányzatok. Be kellett állni egy új működési rendnek. Új munkatársaknak kellett megtanulni teljesen új feladatokat, ki kellett alakítani egy új szervezeti kultúrát. Végre kezdenek letisztulni a folyamatok, és a pozitív hozadékok is megjelentek: pl. a közbeszerzések technikailag jobban mennek, és látszik a gázbeszerzésnél, de talán a legszembetűnőbben a gyógyszertendernél, hogy ez működőképes modell, a központi közbeszerzési rendszer valóban előnyöket is jelent. A kórházfenntartói napi ügyintézésben is gördülékenyebbek a folyamatok. Mindamellett még sok mindennek kell jó irányba mozdulni, teszi hozzá.

– Az erős központosítást egy decentralizációs, térségi jellegű megerősödésnek kell követnie, illetve világossá kell tenni a kórházvezetés, a térségi menedzsment és a központ kompetenciáit. Hozzátennék még egy dolgot, amit kevésbé szoktak emlegetni. A saját bőrünkön érezzük, hogy a GYEMSZI kétféle funkciója sokszor öntudatlanul összekeveredik. Egyrészt a GYEMSZI egy nagy háttérszakértői bázis, ezért a korábbi Egészségügyi Stratégiai Kutatóintézet (ESKI) és a jelenlegi, különböző stratégiaalkotó műhelyek jelentik az egyik lábat, a másikat pedig az érthetően felduzzadt feladatokkal rendelkező fenntartói jellegű gondolkodás struktúrái alkotják. Néha ezek összekeverednek, ugyanis az időfaktor, vagyis a gyors döntés kényszere miatt a GYEMSZI által felügyelt intézményi kör adatait, a fenntartói jellegű információkat használják fel a stratégiaalkotási folyamatokban is. Pedig a GYEMSZI-körön kívül a honvédségnek, az egyházaknak és az egyetemeknek is vannak nagy egészségügyi intézményei. A térségi központok közül mindösszesen két-három központ van GYEMSZI fenntartás alatt. (Azért bizonytalan ez, mert a Nyugat-Közép-Magyarországi Térségi Központ még mindig nem egészen definiált.) Ebből is adódik, hogy időnként kiesnek a látótérből azon intézmények, amelyek nem „GYEMSZI-sták" – fogalmaz Velkey György.

Azt tartja szerencsésnek – s ezt lényeges rendszerszervező kérdés is szerinte –, hogy az egészségügyi struktúraalkotásban a kórházakat alapegységként kezelik. A járóbeteg-szakellátók működését funkcionálisan integrálni kell a kórházakhoz, de nem tartja szükségesnek, hogy ez egy erős szervezeti integráció is legyen. Úgy fedjék le az országot egészségügyi ellátással, hogy a kórházaknak a most létrehozott módon világosan meglegyen a területi ellátási kötelezettsége, aminek mentén a kórházi szintnél a lakossághoz közelebb levő ellátások – beleértve az önálló járóbeteg-szakrendelőket, a közösségi egészségházakat és az alapellátás mindenféle elemét – a kórházi egységekhez integrálhatók szakmailag.

Álláspontja szerint a háziorvosi ellátás számára is szükséges egy olyan tudásközpont, amihez szakmailag igazodik, és ezt a szerepet a kórházak tudják betölteni. Jelen pillanatban nem ez az elfogadott egészségpolitikai gondolkodás. Számosan máshogy gondolkodnak erről, például hogy a létrehozandó csoportpraxisok kistérségi egészségszervező központokká álljanak össze, illetve a járóbeteg-ellátás és a kórházi szint között legyen egy éles határ, aminek mentén szerinte egymás mellett „ketyegne" a rendszer – így ezt nem érzi organikusnak.

A pénzügyekre kanyarodva elmondja, hogy nincs ember, aki vitatná, hogy szükség volt a béremelésekre. Valóban nagyon kellett, sőt sajnos még mindig kevés volt. Ám a vezetők a maguk intézményi szintjén minduntalan azt is számolgatjuk, hogy a személyi és a dologi költségek között milyen arányt tudunk fenntartani. Természetesen ezen a szinten is igyekeznek a munkatársaikat minél jobban megfizetni, de tudják, hogy gyógyszerre, vegyszerre, eszközökre is muszáj költeni. Velkey szerint a béremelésre nagyon nagy áldozatokat hozott a kormány, de közben ez még mindig nem tudta stabilizálni a rendszert. Azt is hozzáteszi, hogy a szakellátási kasszából kellett a bérekre többet áldozni, így körülbelül 30%-ra csökkent a dologi kiadásokra fordítható összeg, ami nominálisan és arányaiban is kevés.
Ezt a dologiforrás-kiesést, vagy szebben fogalmazva forrás-átcsoportosítást valakinek meg kellett hiteleznie, és valahol a rendszerben meg kellett jelennie a dologi kiadások valós fedezetének, fogalmaz az elnök. A dologi kiadások ugyanis nem csökkenhetnek az infláció és a jogos szakmai igények miatt. Tulajdonképpen a beszállítók fizették – mondjuk így – „kölcsönözték" ezt a pénzt, nagyobb mértékben, mint amit megszoktak.

Egyetért azzal, hogy az orvoskamara az orvosi életpályamodell bevezetését szorgalmazza, hiszen az életpályamodell részint pénzügyi stabilitást jelent, de a felvetett kérdésekre is választ kell találni, vagyis arra, hogy a kultúra átalakult, és ennek megfelelően a gondolkodásnak is át kell alakulnia. Az a gondolkodás, ami az intézményekben és a klinikákon még számos esetben jelen van – sőt helyenként domináns –, ma már nem életképes. El kell jutni ahhoz, hogy egy szakorvos kompetens, felelősségteljes, számos értelemben a jelenleginél önállóbb munkát tudjon végezni. Nyilvánvalóan ez nem azt jelenti, hogy egy osztályvezetői, vagy egy klinikaigazgatói hatáskörnek ne lenne tartalma, de szerinte ezt újra kell értelmezni. A tapasztalat átadását új formákba kell önteni. Vagyis a tapasztalt, de a gyakorlati munkától már eltávolodó, vagy akár a gyakorlati munkát még végző, de már fizikailag kisebb teljesítményre képes szakemberek meg tudják tartani a presztízsüket úgy, hogy valóban azt az elsősorban oktatói, továbbképző munkát végezzék, ami a felhalmozott tapasztalat és bölcsesség okán tőlük elvárható, fogalmaz Velkey.

A teljes interjú első és második része a Weborvos Pro portálon olvasható.

A teljes lapszám regisztrált olvasóinknak elérhető itt