A magyarok életminősége az ezredfordulón

Bár a magyar lakosság egészségügyi mutatói köztudottan rosszak, s a várható élettartamunk rövidebb, mint a körülöttünk lévő országokban élőké, ám a mindennapjainkat meghatározó életminőségünk pusztán ez alapján nem minősíthető automatikusan rossznak. Ha így tennénk, igencsak meglepődnénk jónéhány olyan felmérési eredményen, melyeket egy különleges kötetbe rendezve ma tártak az érdeklődő szakmai közönség elé.

Ilyen meglepő adat, hogy a kutatás szerint az életkor előrehaladásával egyre gyakoribbá váló krónikus betegségek megjelenése önmagában nem hozza magával az életminőség romlását, bizony, a munkaképesség és alkotóképesség megmaradása, a fájdalom nélküli állapot, a családi és társas kapcsolatokból fakadó pszichés egyensúly sokkal többet nyomnak a latban. Igaznak tűnik ez fordítva is, mivel – szintén felmérések adatai szerint – a 45 évesnél fiatalabb, magas iskolázottságú lakossági csoportok súlyos életminőség romlása jóval megelőzi, s egyben előre is vetíti az egészségromlást.

Első hallásra ugyanígy meghökkentő, ám tudományosan alátámasztott ismeret a különböző élethelyzetek és az életminőség összefüggése, melyre jó példa, hogy a veseátültetettek, illetve némely fogyatékos csoportok életminősége az érintettek megítélése szerint jobbnak bizonyult, mint az egészséges átlagé. Talán arra sem számít az olvasó, hogy az egészségügyi ellátás minőségére rákérdezve hatvan százalék fölötti elégedettségi mutatót kaptak a szakemberek, s az elégedettek aránya az életkor előrehaladtával emelkedik, hogy csak néhány – talán nem is a legfontosabb - részletet emeljünk ki.

A Semmelweis Kiadó gondozásában megjelent, az egyetem Magatartástudományi Intézete Tudományos Iskolájának csaknem ötven munkatársa által készített A magyar népesség életminősége az ezredfordulón című kötet alapvetően az iskola három ízben (1988-ban,1995-ben és 2002-ben) elvégzett országos reprezentatív egészségfelmérésének eredményére épül, kiegészülve természetesen az ahhoz kapcsolódó egyéb kutatásokkal, s a makroszintű, a mélyebb összefüggéseket feltáró „mélyfúrások", valamint a témába vágó nemzetközi szakirodalom adataival.

A kötettel világviszonylatban is egyedülálló kísérletet tettek a magyar kutatók arra, hogy a korábban egymástól függetlenül elkészült, szociológiai, pszichológiai és az egészséggel összefüggő életminőség-kutatások eredményeinek szintézisét adva megteremtsenek egy, e diszciplínák feletti magatartástudományi életminőség modellt, mégpedig a teljes országra (minden régióra, társadalmi csoportra…) kiterjedően.

Mint a monográfia szakmai bemutatóján elhangzott, az életminőség többdimenziójú fogalom, ami magában foglalja az egészségi állapot testi-lelki és szociális összetevőit. S bár az egészségügyi világszervezet már 1946-ban a teljes testi, lelki és szociális jól-létként definiálta az egészség fogalmát (s nem a betegség vagy fogyatékosság hiányaként), a pszichés és társadalmi tényezők a mindennapi egészségügyi ellátásban a mai napig nem kaptak kellő figyelmet. A tanulmánykötetben publikált új vizsgálati eredmények tükrében jónéhány, közhellyé koptatott vélekedésnek kell búcsút mondani legalább a politikai retorika szintjén, ám még jobb lenne, ha ezen eredmények az egészségügy szervezésében is iránymutató vezérfonallá válhatnának.