Önértékelési zavarhoz vezet a múltba révedés

Természetes igény és hasznos tapasztalatokat is kínál, ha időnként visszatekintünk a múltba, de lehet ez a valóságtól menekülés egy formája is. A "megszépítő messzeség" távlatából önmagunkat és a bennünket körülvevő világot is tévesen ítéljük meg, ami az egyén szempontjából lelki, a közösségéből pedig társadalmi zavarok elindítója lehet.

A bibliai Lótné máig ható erővel példázza a betegesen múltba révedés tanulságát. Lót és felesége a bűnös Szodoma városából az Úr kegyelméből menekülhetett, csak egyetlen intelmet kellett volna megfogadniuk: nem volt szabad hátranézniük. Az asszony azonban az isteni tilalom ellenére is hátratekintett a kénesőben égő, pusztuló városra, s büntetésül sóbálvánnyá kövült. Sorsa okulásul szolgál mindazoknak, akik minduntalan visszatekintgetnek, s nem tudnak elszakadni a múlttól. Ez - kivált olyan ünnepi időszakokban, mint a mostani is - egyénileg is, társadalmilag is több baj forrása, mint amennyi hasznot igér.

A túlzott múltba fordulás neurotikus önértékelési zavar. Természetesen az egészséges lelkületű ember is felméri a múlt történéseit, hiszen a jelen a múlt tapasztalataiból épül és gazdálkodik, felhasználja a jelen feladataihoz, csakúgy, mint a jövőbeli céljai eléréséhez. A kóros múltidézés azonban öncélú és kártékony, többé-kevésbé Lótné sorsára juttatja az embert.

A beteges múltba fordulás neurotikus vonásával számos adaptációs zavar is jár. Ezek veszélyeztetik az ember önértékelését, belső harmóniáját, adott esetben az egyén élethelyzete válságba kerül. Jellemző sajátossága e zavarnak, hogy a mindennapi kudarcokat - amelyek az élet velejárói - súlyos megpróbáltatásnak érzi, a tartós megterheléseket pedig elviselhetetlennek. A hirtelen megrázkódtatásokat keservesen éli át, akár betegségbe is menekülhet, végső esetben csak a halállal tud pontot tenni lelki kínjai végére.

Önbeteljesítő jóslat

A neurotikus lelki zavarok széleskörűek, egyfajta "rövidzárlatot" jeleznek az illető és a környezete között. Aki nem tud alkalmazkodni az élet, a társadalom állandó változásaihoz, annak konfliktusai keletkeznek, amik - ha állandósulnak - súlyos defektushoz vezetnek. Kísérője ennek az úgynevezett kudarcorientáltság, ami a hibáknak, a bajoknak, a sikertelenségeknek felnagyított látásmódja. A sikertelenség állandósult érzete akaratlanul is vonzza azok bekövetkezését, amit a pszichológia önbeteljesítő jóslatnak nevez. A népi bölcsesség pedig a közmondásos ördögöt emlegeti, amit ha falra festünk, megjelenik. Aki görcsösen retteg az átélt kudarctól, nem lesz sikeres, hanem ismételt kudarcok érik. Olykor az a paradox helyzet is előáll, hogy vannak, akik egy átélt sikertelenség ellenére továbbra is ragaszkodnak kiváltójához, és újból ezeket a megoldásokat keresik. Ezzel eleve kudarcra ítélik magukat, ám azzal vigasztalódnak, hogy másokat okolnak. E sikertelenséget magyarázzák, elfeledve, hogy azt ők idézték elő. M. E. Seligmann, amerikai pszichológus ezt a beteges beállítottságot "tanult tehetetlenségnek" nevezi.

Az említett zavarok ellentmondásos jellemzője az is, hogy a józan önértékelés helyett az illető elbizakodott, túlzott önbizalommal rendelkezik, vagy éppen a fordítottjával, a kisebbségi érzéssel rontja a helyzetét. Ennek egyik jellegzetessége, hogy nem méri fel reálisan a helyzetet, erejét túlbecsüli, a sikertelenségéért bűnbakot keres. A pszichológiai vizsgálatok szerint sok esetben önbecsapó praktikákhoz is folyamodnak. Ezek egyike az elfojtás, ami azt jelenti, hogy az ember kiszorítja tudatából az önmagáról alkotott valós véleményét, legalábbis a zavaró tényeket. Jellemzi ezt az elhárító mechanizmust a racionalizáció is, ami az önigazolásnak az a módja, hogy a saját hibás magatartásra mentségül külső okokat keresnek. A praktikák közé tartozik a projekció is. Ebben az esetben az érintett személy a másik emberre vetíti a saját erkölcstelenségét, azért, hogy ezek okán azokat gyűlölhesse.

A múltbeli sikertelenségen, hibákon való rágódás, félelemmel, szorongással jár. Aki mindig csak a negatívumokra emlékszik vissza, nem tudja elfelejteni, ami rossz volt, ahelyett, hogy felidézné, ami sikerült. A múltba fordulásnak ez a beállítódása állandó feszültségforrás, - az illető nem felejt, nem bocsát meg, állandóan mást hibáztat, bosszút forral, elégtételt akar venni. Aligha szorul magyarázatra, hogy ezek további bajokhoz vezetnek. A lelki zavaroknak e megjelenési formái egyéni és társadalmi méretekben egyaránt károsak.