Poklot járva gyógyulnak a joghurtba zokogó anorexiások

Furcsa, ellentmondásokkal teli mikrovilág egy olyan bentlakásos terápiás központ, ahol evészavaros kamaszokat próbálnak gyógyítani. Aki azt hiszi, hogy az anorexia lényege a megfelelni vágyás valamiféle irreális szépségeszménynek, azt egy ilyen helyen a betegség valósága hamar kijózanítja. Örökké fázó, zoknis lábak, kiritkult haj, sorvadás a szájban, szégyellt, taszító titkok és ravasznak gondolt önsorsrontó praktikák, amelyeken az osztozás a barátságokat is szürkére színezi. A dán Marie Hald beköltözött egy nyárra a lengyel Napos ház lányai közé, akik az életükért és a jövőjükért vívnak keserves harcot saját magukkal, írja az Index.

Ebből a nyárból született a Malawa lányai képsorozat, amely empátiával, kímélettel, szívszorító törékenységükben is gyönyörűként ábrázolja a ház különleges lakóit. Az anorexia csúfsága ugyanakkor nemcsak a betegség halálos mivolta, nemcsak a szépből ijesztőre forduló soványság: megjelenik ezer hétköznapi apróságban is. Erre a csúfságra az ember, ha egyszer egyike volt a Napos ház (egy másik, budapesti napos ház) lányainak, húsz év távlatából is pontosan emlékszik, jobban, mint bármi másra. És ha alaposan megnézzük Marie Hald fotóinak a részleteit, valami mégiscsak megsejthető ebből is.

A Napos ház-félékbe gyógyulni jönnek a lányok, de a legerősebb elszánás mellett is örökös küzdelmet kell vívniuk a homlokegyenest ellenkező irányba mutató, parancsoló késztetésekkel. Tudják, hogy az életük forog kockán, hogy az anorexia az, amelybe az összes pszichiátriai betegség közül a legkönnyebb belehalni. Tudják, hogy a gyógyulás azzal jár, hogy súlyt szednek magukra, mégis rettegnek ettől, és nagyon gyakran próbálják az egészet elszabotálni.