62

Július 4-én 15.40-kor az EMMI váratlanul közleményt adott ki, amelyben hivatalosan közli a GYEMSZI által március 30-án kiírt intézményvezetői pályázatok eredményét. Miért volt ez váratlan? Egy laptársunk 2 nappal korábban megszellőztette a várható eredményt, de ezt a minisztérium már aznap cáfolta, és július 13-ára ígérte a végleges eredményt. Ehhez képest gyorsan döntöttek! Mi áll a nyilvánvaló kapkodás, zűrzavar hátterében? Sajnos már megint a vegytiszta politika.

Tavasszal több száz bírót nyugdíjaztak az öregségi nyugdíjkorhatár elérése címén. Ez a lépés az igazságszolgáltatás ágazatában okozott feszültséget, és ha jól látom, az Európai Unió jogi intézményeiig terjedő polémiát. Sokan ezt egy szakma belügyének tekintették, így ez más ágazatokban nem váltott ki izgalmakat. Néhány hete a nemzetgazdasági miniszter állt elő a közalkalmazotti szféra egészére kiterjesztendő javaslattal: a 62.évüket betöltött tisztviselőket nyugdíjazni kell. Ez már szélesebb kör, tízezres nagyságrend, a pedagógusok, az állami egészségügyi szolgálat, a közigazgatás, az államigazgatás hivatalai tartoznak ide.

Ekkor már nagyobb izgalom támadt: hiszen a hatályos nyugdíjtörvény éppen ellentétes előírást tartalmaz: a következő években Magyarországon (miként az Unió és a világ számos országában) 65 évre fog emelkedni a nyugdíjkorhatár! És különben is: a 62 éves határ nem parancs, hanem lehetőség. El lehet menni nyugdíjba, vagy a munkáltató magyarázat nélkül elküldheti a dolgozóját. De maradhat is tovább, ha mindketten így döntenek. Egyes ágazatokban nagyon hosszú a képzési idő és a biztonságos gyakorlat megszerzése további évtizedet vehet igénybe.

Az egészségügyben vannak területek, ahol a szakember 40 éves kora körül tekinthető „all round" képzettségűnek, egyszerűen pazarlás, ha jó egészségi állapot mellett kényszernyugdíjazzák őket. A felkészült, tapasztalt kórházigazgató még nagyobb ritkaság.

A most pályázók, és rapid módon kizártak között olyanok voltak, akik a magyar kórházügy legkiemelkedőbb személyiségei. Golub Iván, akinek irányításával a főváros talán legmodernebb kórháza, és az ország kiemelkedő onkológiai központja jött létre. Fülöp Rudolf Törökbálinton egy lepusztult tüdőkórházból olyan ragyogó intézményt formált (megőrizve a barokk kastély szépségeit), amit európai szinten példának tekintenek. Bors Katalin Visegrádon szívós munkával kiváló rehabilitációs központot fejlesztett, és Radnai Zoltán komoly erőfeszítéssel fenntartotta, hatásosan üzemeltette és fejlesztette a Szent István Kórház és a László kórház összevont hatalmas rendszerét.

Kedves Olvasóink: egy kórház élete évtizedekben mérhető. Komoly szakmai kultúra csak hosszabb távú stabil vezetés mellett alakulhat ki. A magyar politikai demokrácia csúcsain átlagosan 2 évente lecserélődnek a vezetők. Ez ma már súlyosan látszik az egészségügy állapotán. Most az intézmények is bekerülnek ebbe a circulus vitiosusba?

Ilyen gazdagok vagyunk, hogy az ország lemond ezeknek az embereknek (és társaiknak) teremtő erejéről?

Dr. Szepesi András