Jó radiológia nélkül nincs jó kórház

Őrizzük meg önbecsülésünket, fordítsuk tekintetünket a klinikum felé, és váljunk mi is klinikusokká – javasolja Palkó András professzor, aki a március eleji ECR Kongresszuson vette át az Európai Radiológiai Társaság aranyérmét. A Radiológia.hu interjúja.

– Professzor úr, a bécsi ECR Kongresszuson átvehette az Európai Radiológiai Társaság aranyérmét. Mit jelent az Ön számára ez az elismerés?
– Ha a hivatalos részét nézzük, idén három európai radiológus kapta meg az ESR aranyérmét. Amióta a Társaság fennáll, én vagyok a 30. ilyen kitüntetett. Az aranyérem a szakmai elismerésről és megtiszteltetésről szól, semmi többről. Az Európán kívüli radiológusoknak a tiszteletbeli tagság a legnagyobb elismerés, az ESR aranyérmét tudományos, szakmapolitikai és oktatási teljesítményért lehet odaítélni, egy hosszú és komplex szabályzat szerint, és minden évben az ECR Kongresszuson adják át. Idén a tübingeni Claus Claussen, a párizsi Yves Menu és jómagam kaptuk meg az érmet.

– És ha nem hivatalosan nézzük?
– Nevezzük ezt az elismerést a karácsonyfán a csúcsdísznek. Európai radiológus ennél magasabb szakmai kitüntetést nem kaphat. De sajnos nem jár vele pénz, mint a Kossuth-díjjal, így nem járhatok úgy, mint Noah Bertinus professzor A tizennégy karátos autóban. Jótétemény mindössze annyi jár hozzá, hogy jövőre nem kell az ECR Kongresszuson részvételi díjat fizetni.

– Ebből az európai nézőpontból szemlélve világunkat, mi a jövőképe a radiológiáról?
– Egyértelműen látszik, hogy a radiológia, és az európai radiológia is, válaszúthoz érkezett. Elképesztő mértékben szubspecializálódik és a technikai fejlődés révén egyre komolyabb mértékben, nagyon elmélyült, szűk területű tudást igényel. Most már nem egyszerűen neuroradiológiáról, hanem lassan bal hipotalamusz radiológiáról beszélünk, aminek valaki a szakavatott ismerője lehet. Másrészt, ezzel párhuzamosan jelentős kihívásnak vagyunk kitéve a klinikum irányából, ugyanis ezek a nagyon szűk szakterületek akár klinikus barátaink által is uralhatóak. Ha létezik egy bal hipotalamusz klinikus, és van egy bal hipotalamusz vizsgáló gépe, amin kiváló képeket állít elő, nem biztos, hogy szüksége van az értékeléshez radiológusra.

– Közben szűkebb világunk is rohamos mértékben tágul.
– Valóban, irtózatos sebességgel fejlődik szakmánk olyan irányokban, amelyek kapcsán nem vagyunk kiképezve. A molekuláris képalkotás, a genetikai képalkotás olyan szépségek, amelyekhez fel kellene nőnünk, és meglévő, valamint jövőbeli eszközeinkkel képesnek kellene kezelni őket. Ezek az újdonságok egyszercsak találkoznak a radiológussal, aki az egyetemen harminc évvel ezelőtt arról tanult, hogyan hívja elő a röntgenfilmet a sötétkamrában. Ezt természetesen senki se vegye magára, csak beleéltem magam a külső nézőpontba…

Azokkal az ismeretekkel, amelyeket holnap már igénybe kellene venni, az új technológiákkal, nem rendelkezünk – ellentétben bizonyos klinikusokkal és kutatókkal, akik a jövőben úgy fogják használni a képalkotó diagnosztikát, mint ma a labort. Rendelnek egy speciális tesztet, annak eredményét beillesztik integrált diagnosztikai tevékenységükbe, és nekünk annyi.

– Hogyan lehet ez ellen védekezni?
– Mindenki azt mondja, az ellen kell küzdeni, hogy a radiológia kereskedelmi termékké váljon. Ezt csak úgy lehet elhárítani, ha mi magunk is klinikussá válunk. Ám ehhez többnyire nem vagyunk eléggé jól képzettek. Ráadásul a felhő alapú informatika lehetővé teszi, hogy ne csak a képeink, hanem leleteink is adatbázisba tölthetőek legyenek, és ettől a ponttól, mivel a szakma algoritmizálható, egyre nagyobb a hajlam arra, hogy az egyes elemi eltérések megjelölésével automatizált differenciáldiagnosztikus sort kapjunk. De ne féljünk a kelleténél jobban, fontosak maradunk, hiszen mi tudjuk integrálni az eredményeket.

– Van-e jelentős különbség az európai és a magyar radiológia között e tekintetben?
– A magyar élvonal és európai átlag között nincs rettenetesen nagy különbség. Amivel itthon nem találkozunk, Európában viszont igen, az az európai élvonal. Persze vannak meghatározó, elmélyült klinikai ismeretekre fókuszáló műhelyek itthon is. Ilyen a Kaposvári Egyetem, a Pécsi Diagnosztikai Központ, illetve a SE MR Kutatóközpont, és még biztosan kifelejtettem egy-két intézetet, amelyek megmozdulásai európai színvonalúak. De az a munkamódszer alapvetően hiányzik itthon, amit Rotterdamban, Bécsben vagy Barcelonában látni. Ahol a folyosón egymás mellett álló hét MR-berendezéssel csak azt kutatják, ha egy szekvenciát módosítunk, akkor az hogyan változtatja a diagnosztikus eredményt. Nálunk az élvonalbeli kutatás nem jellemző – itt is tisztelet a kivételeknek. Emiatt a jövőkép és a vonzerő nagymértékben hiányzik.

Nálunk a radiológia a szó legszorosabb értelmében vett kiszolgáló szakma, pont az, amiből a világ megpróbál kitörni. Ám nekünk nincs erre esélyünk, mert hiányzik a húzóerő, a mozdony, a világszínvonalú kutatóintézet. Ez persze a régió sajátja is, nincs ez másként Romániában vagy Csehországban sem.

– Mit tud tanácsolni a jövő magyarországi radiológusainak?
– Legyünk realisták. Ha megragadunk ezen a szinten, az is megélhetést biztosít sok-sok kollégának. De ha ki akarunk törni ebből a „mindenki lábtörlője" szerepből, azt kell tennünk, amit az okos nyugat-európai és amerikai radiológusok elkezdtek: nagyon meg kell tanulni a klinikumot. Pontosan és naprakészen érteni kell a klinikusokat. Nem az évtizedekkel ezelőtti egyetemi tanulmányaink szintjén, hanem lépést kell tartani a klinikum fejlődésével, a klinikai igényekkel, és oda kell tennünk magunkat a multidiszciplináris teamekben, hiszen csak így tudjuk elismertetni saját nélkülözhetetlenségünket és szaktudásunkat. Most még egy utolsó esélyt kaptunk arra, hogy orvosként létezzünk, Ha nem, akkor megmaradunk a betanított munkás szintjén, és azért megkapjuk a bennünket megillető tisztes jövedelmet.

– Mivel biztatná a magyarországi radiológusokat, mire figyeljenek?
– Őrizzük meg önbecsülésünket és fordítsuk tekintetünket a klinikum felé. Az a fajta kesergés, hogy rosszak a beutalók, jogosulatlan mindaddig, amíg fel nem vesszük a telefont és vissza nem kérdezünk. Ha nem becsüljük magunkat annyira, hogy elvárjuk az egyenlő elbánást, megérdemeljük, amit kapunk. Sok helyen azt látni, hogy a beérkező ostoba beutalókra átlagos vizsgálatokat végzünk, a kezünk közül kikerülő lelet pedig leginkább alibi, és nem valódi hozzájárulás a beteg sorsához. Ismét figyelmeztetek mindenkit, nagy-nagy tisztelet a kivételnek, de mindig van érvünk arra, hogy miért van ez így: kevés a pénz, kevés az ember, sok a munka, nagy a szervezetlenség. De valójában arról van szó, hogy történelmi okok miatt kisebbségi érzésünk van, amin önbecsüléssel változtatni kellene.

– Az Európai Radiológiai Társaságban egyre nagyobb hangsúlyt kapó „quality control" módszertanok bevezethetők Magyarországon?
– Természetesen bevezethetőek, és vannak is rá pozitív példák itthon. Egyrészt, sok kórház működtet ipari minőségirányítási rendszereket, amelyek jól-rosszul, de működnek. A munka minőségére fókuszáló klinikai audit a magándiagnosztikai ellátásban is felbukkan, ilyen például az Iconomix, ahol elkezdődött a „peer-reviewing" folyamat, és éppen ebbe az utcába kanyarodik az Affidea és magyar gyermeke, a Diagnoscan, többek között az én irányításommal. Folyik ilyen munka a Pécsi Diagnosztikai Központban, és mások is elkezdték ezt az utat járni. Az egészségügyi szolgáltatóipar sok-sok központot működtető nemzetközi szereplői sokkal előrébb járnak a standardok működtetésében és érvényesülésében, mint a hazai, egymástól izolált egységek. Ám most itt a lehetőség: egy fenntartó alá tartozik a legtöbb kórház. Nincs jobb pillanat arra, hogy az auditálás minden területen elkezdődjön.

- Az ESR 2015 februárjában kiadott orvostanhallgatókra, rezidensekre és szakorvosjelöltekre érvényes tudás-gyakorlat-kompetencia javaslatainak érvényt lehet-e szerezni Magyarországon?
– Európában sehol sem működik úgy a továbbképzés, ahogy az ESR felvázolta. Ez az anyag inkább egy olyan ideális állapotot ír le, ami felé jó lenne orientálódni. Egyébként a magyar szakorvos képzési rend nem tér el drámaian a megfogalmazottól, sőt, a fél éves klinikai képzéssel az átlagnál valamivel jobban megfelelünk a klinikai képzettség javítására irányuló elképzeléseknek. Nem ezzel, hanem a megvalósítás minőségével van itthon a probléma. A kifogások száma persze ezen a területen is végtelen, de a tény attól még tény marad: a magyar szakorvosjelöltek elméleti és gyakorlati képzése sem felel meg az európai elvárásoknak. Itt persze magamra is mutogatnom kell.

– Meglátszik ez a nemzetközi összehasonlításokban is?
– Szóbeli vizsgáztatást végzek a European Diploma in Radiology folyamatban, látom az ottani elméleti kérdéseket. Nem véletlen, hogy nagyon alacsony azok száma, akik a magyar szakképzés után európai diplomát szereztek, és ők sem itthonról futottak neki. Az európai elméleti képzettség sokkal magasabb, nálunk lényegében nincs ilyen és alig van elvárás. A tudás-gyakorlat-kompetencia háromszögében tudásban el vagyunk maradva, kompetenciában nem vagyunk rosszak, hiszen bedobjuk a rezidenseket a mélyvízbe, ezért nagy gyakorlati tudásra tesznek szert, ami persze CT és MR esetében már csak korlátozottan igaz, és a gyakorlat esetében is megfelelünk az európai átlagnak. Kifejezetten jók vagyunk viszont az orvostanhallgatók képzésében, hiszen sok európai egyetemen nincs formális radiológiai képzés a medikusok számára.

– Mit tanácsol a vezetőknek a jelenleg a mindennapi rutinban nélkülözhetetlen szakorvosjelöltek kötelező gyakorlataival kapcsolatban?
– Ennek a problémának nyilvánvalóan van egy objektív tényezője: mindenhol kevés az ember. A rezidenseket a lyukak betömésére használjuk, és olcsó munkaerőnek tartjuk őket, de ez azt jelenti, hogy nem invesztálunk a jövőbe. Ez talán megváltozik majd az új, központi képzési renddel, és az osztályvezetők be fogják látni, hogy a rezidens nem olcsó munkaerő, hanem kiképzendő szakember, akibe jelentős energiát kell fektetni, és megfelelően kezelni, hogy a szakvizsga megszerzése után maradjon is. Az új képzési rendszer elméletben ebben segíthet, de azt még nem látjuk, hogy a szakmák és munkahelyek között hogyan lehet majd szétosztani a rezidenseket. Ha az egyetemi klinikáknak lesz ebben szerepük, akkor mi jó színvonalú képzést tudunk garantálni, hogy aztán a szakvizsga után a kollégák szétspricceljenek – itthon vagy Norvégiában…

– Ebben a környezetben lát-e lehetőséget Magyarországon a radiológia és nukleáris medicina szakmák közeledésére?
– Ez a kérdés már csak Magyarországon az. A két szakma egy. Orvosi képalkotó diagnosztikának hívják, és a civilizált világban vagy soha nem vált külön a szakképzése, például az Egyesült Államokban, vagy újra összeolvadt, mint Olaszországban, Hollandiában, Németországban vagy Törökországban. Persze, nem érthet mindenki mindenhez, de a radiológiától a nukleáris medicina és a neuroradiológia nagyjából ugyanolyan távolságra van. Ebben a közeledésben egyébként partner a nukleáris medicina szakma, legalábbis a józanabb és fiatalabb képviselői. A jövő útjai ki vannak kövezve, annál is inkább, mert szűkebb szakmánkban az MR a funkcionális, adott esetben metabolikus képalkotási irányba tart, illetve kezdenek megjelenni azok a hiperpolarizált MR-kontrasztanyagok, amelyek különböző metabolitokhoz köthetőek, így a metabolikus képalkotás tisztán MR-rel is megvalósítható.

– A tervezett egészségügyi átalakítás jelenlegi folyamatában miként kellene pozícionálni a képalkotó szakmákat?
– Nagyon kell vigyáznunk, hogy ne mi legyünk az átalakítások vesztesei. A kórházakban a képalkotó diagnosztika jellemzően nem a kórházigazgatók kedvence. A külső megszorítások hatására a menedzsment kénytelen komoly lépéseket tenni, és nagyon könnyű elmenni a költségcsökkentés irányába, elhalasztani a vásárlásokat, a szakmai kérdéseket anyagi alapon eldönteni. Ez viszont nagyon rosszat tehet nekünk. Ha nem tudjuk meggyőzni a kórházmenedzsmentet, hogy jó radiológia nélkül nincs jó kórház, akkor vesztettünk, mert akkor rajtunk fognak spórolni. Márpedig lesz spórolás és az kőkemény lesz.

– Ebben a környezetben mi lehet a szerepe a kiszervezett tevékenységeknek?
– Ez egy politikai, egészségfilozófiai és egészségpolitikai döntés minden országban. A világban számtalan okból számtalan modell működik. Itthon a kiszervezett tevékenységet nyújtó szolgáltatók sok helyen bizonyították nélkülözhetetlenségüket. Lehet finnyáskodni a módszertanon és a minőségen, de az az igazság, hogy alternatívát nem kínál fel senki. Természetesen dönthet úgy a politika, hogy belerak a rendszerbe pár tízmilliárd forintot és megszünteti ezt a vegyes modellt. Ám nincs bizonyíték arra, hogy a nem kiszervezett, kórházi alkalmazottként dolgozó munkatársak magasabb színvonalon dolgoznának… Viszont sokkal kevésbé rugalmasak és sokkal jobban kiszolgáltatottak a helyi menedzsment döntéseinek és változásának.

– Miben látja a teleradiológia szerepét?
– Az ECR Kongresszuson az a megtiszteltetés ért, hogy erről a témáról adhattam elő a Professional Challenge szekcióban. Az előadásom vitaindító volt, utána tartottunk egy panelbeszélgetést és az volt a konklúziónk, hogy a teleradiológia technikai megoldás. Lehetőséget teremt a radiológiában meglévő fizikai és szervezési korlátok lebontására. Olyan, mint a kötél. Ha farönköket kötök vele össze a tutajhoz, akkor hasznos, ha akasztófának használom, akkor nem annyira. Ha arra használjuk, amire való: földrajzi és tudásbeli egyenlőtlenségek kiegyenlítésére és korrekciójára, akkor hasznos. Ha a helyi radiológusok revolverezésére használja a menedzsment, akkor nem annyira. Nagyon kell hát figyelünk arra, hogy az adott esetben olcsóbb teleradiológiai szolgáltató a tömegtermelésnek köszönhetően nehogy kiszorítsa az egyébként hatékonyan dolgozó helyi radiológust – ami nem érdeke senkinek, mert a helyi radiológust szeretjük, jó és fontos.

– Köszönjük a speciális nézőpontot, úgy tűnik, részletesen sikerült áttekintenünk a radiológia világát. Mi a következő lépése, most, hogy aranyérmes lett?
– Lehet, hogy makaózom egy kicsit és nyerek még egy Nobel-díjat… A következő évek pályaképe szépen ki van jelölve. Három év múlva megszűnök tanszékvezető lenni, mert elérem a 65 éves korhatárt. Azt remélem, hogy utána még tudok dolgozni a szűken vett szakmában, de leginkább az oktatásban, amit nagyon szeretek. Természetesen részt veszek a szakmai közéletben, amennyire a szakma igényli, de úgy gondolom, a szakmapolitika világában nagyon határozott fiatalításra van szükség. Nem lenne jó, ha a korombeliek ennek útjába állnának. Egyik nagy elődöm nyomdokain járva, a bölcs visszavonulás útját járom. Eközben igyekszem nagyon jól érezni magam.