Bűn vagy hiba volt a kórházprivatizációs kísérlet?
Ha valaki, mondjuk egy felkészült privatizációs tanácsadó – valahonnan Európából – 2005-2006-ban átvizsgálja az egri Markhot Ferenc Kórházat, egy dolog biztosan nem jut eszébe: egy ilyen súlyosan elöregedett épület- és eszközállománnyal dolgozó, alulfinanszírozott kórházat magántőke bevonással privatizálni. Pláne úgy nem, hogy az épületek köztulajdonban maradnak, az üzemeltetés magánkézbe kerül, és a magáncég a kórház bevételeiből próbálja előteremteni a hiányzó forrásokat.
Röviden az előzményekről
Sem Magyarországon, sem a kontinentális Európában az elmúlt 70 évben nem volt jellemző, hogy sok szakterületen működő, nagy területi ellátási kötelezettséget vállaló, sürgősségi ellátást nyújtó kórház valódi, profitorientált vállalatként működött volna. Akkor érzékelhetjük ennek az állításnak a súlyát, ha arra gondolunk, hogy a gazdasági élet szinte minden területén az áruk és szolgáltatások előállításának ez a természetes működési modellje. Milyen alapvető okokra vezethető vissza ez a helyzet? Én három fő oki csoportot találtam: 1) morális-kulturális, 2) politikai és 3) közgazdasági.
1. A nagy történelmi vallások évezredek óta az emberek közötti egyenlőséget tanítják, függetlenül azok anyagi, társadalmi helyzetétől. Ebből levezetve: az élethez, az egészséghez mindenkinek egyformán joga van. Ez ugyan így túl idealisztikusnak hat, de az elmúlt 100 év valóságos társadalmi fejlődése, törekvései, törvényei, intézményei a társadalombiztosítási rendszerekben ezt a követelményt igyekeznek megvalósítani.
2. Az előző ponttal szoros eszmei összefüggésben, a szabad választásokon alapuló politikai tömegdemokráciák az egészségügyi ellátáshoz való akadálytalan hozzáférést igyekeznek biztosítani minden állampolgár számára. Ennek érdekében közfinanszírozott egészségügyi rendszereket működtetnek, amelyek népegészségügyi eredményei vitathatatlanul nagyon jók. Az élettartam egy évszázad alatt megduplázódott, és az egészségben eltöltött évek száma is nagyon magas. E területen sajnos még jelentős különbségek tapasztalhatóak Nyugat- és Kelet-Európa között. A szociális és jóléti rendszerek erősen hozzájárulnak a politikai stabilitáshoz, a társadalmi békéhez.
3. A fenti célok érdekében a fejlett országok a GDP 8-10%-át, a szegényebbek 4-6%-át adó- és/vagy járuléktranszfereken keresztül az egészségügyre fordítják. Ezt rendkívül eltérő mértékű közvetlen hozzájárulás is kiegészítheti. Az elosztás intézményei, az állami költségvetés vagy a társadalombiztosítási alapok, szigorúan non-profit elven működnek. A szolgáltatók lehetnek állami intézmények, non-profit intézmények (közösségi, egyházi, alapítványi), illetve magánintézmények. Az elosztás, azaz a szolgáltatásokhoz való igazságos hozzáférés, olyan szigorú alapelv, hogy állami beavatkozások, szigorú szabályok és ellenőrzések igyekeznek kiküszöbölni a piaci rendszerek kudarcait, igazságtalanságait. A rendszer bonyolultsága, mintegy 50 orvosi szakterület, a tudományos fejlődésen alapuló technológiák időnként extrém költségnövekedéssel járó hatásai, a lakosság idősödésével járó gyakoribb megbetegedések olyan gazdasági feszültséget teremtenek a szolgáltatói oldalon, hogy azt még nagyon jómódú és jól szervezett társadalmai is csak nehezen tudják követni.
A magyar rögvalóság
Magyarországon a társadalmi rendszerváltozás természetesen gazdasági rendszerváltozással is jár, a korai, vadkapitalizmus durva, emberellenes igazságtalanságaival kísérve. Mindez egy relatíve szegény országban, amelyik nem volt felkészülve a piaci versenyre. Törékeny gazdasága kiszolgáltatott a környező piacoknak, sokféle importra szorul, és nehezen tud tartós gazdasági növekedést biztosítani. A politikai pártok éles harcot folytatnak a hatalomért, és emiatt alig van szakmai kérdés, amiben konszenzusra jutnának. Az egészségügy, a szociális jóléti rendszerek sajnos a leginkább vitatott területek, ezért itt 25 éve nem beszélhetünk nyugodt viszonyokról, tartós, kiszámítható szakpolitikákról.
Nem sikerült tartósan egészségügyi modellt választani: 1990-ben az államszocialista egészségügyről elkezdtünk áttérni egy társadalombiztosítási rendszerre, de ez a folyamat megakadt. Napjainkban egy újabb rendszerváltás, az állami egészségügyi rendszer kiépítése folyik. Ez önmagában nem lenne baj, de egy ilyen folyamathoz sokkal több pénz, sokkal több idő, és nagyon sok emberi erőfeszítés kellene.
A finanszírozás 1992-re kialakult rendszere alapelveiben korszerű, de gyakorlatában számos megoldatlan problémát hordoz:
• csak a szűken vett működési költségeket fedezi, ezt is rengeteg hibával, mert sem szakmai, sem közgazdasági értelemben nincs karbantartva;
• rendkívül alacsony bérhányaddal kalkulálták;
• nem tartalmazza még a szűk értelemben vett amortizációt sem;
• a költségvetés hiányainak pótlására egyes tarifákat (pl. művese, képalkotó eljárások) eltérítettek a piaci árak irányába, hogy szakmai befektetőknek nyissanak teret. A vitathatatlan hasznosság mellett ez rengeteg feszültséggel, igazságtalansággal jár;
• a beruházások fedezete és az amortizáció külön csatornán érkezik, kiszámíthatatlan, tervezhetetlen formában;
• nincs szabályozva, gyakran engedélyezve se a magán források (co-payment) törvényes bevonása az állami kórházakban.
Következtetés
Ha ezeket, és még számos további problémát, amit itt nem tudunk felsorolni, szakértői szemmel végignézzük, akkor teljes biztonsággal állíthatjuk, hogy sem 2006-2008 között, sem manapság nem léteznek azok az alapvető feltételek, amelyek egy sokmilliárdos értékű ingatlan vagyon keretei között működő, évente tízmilliárdos üzemi pénzforgalmat bonyolító, a lakosság felé kemény kötelezettségekkel rendelkező sokszakmás közkórházat piaci feltételek között biztonsággal működtethetővé tehetnék.
Ehhez hiányzik a tartós politikai stabilitás, a támogató jogi környezet, a kiszámítható, tervezhető és elégséges mértékű bevétel. Ezeket sem zseniális szervezési készségekkel, sem piaci trükkökkel nem lehet tartósan pótolni és a kórházat folyamatosan, biztonságosan üzemeltetni.
Az egri kórház elmúlt tíz éve erről szólt, pedig a „kísérlet" kevesebb, mint két év alatt befejeződött. Káros, kedvezőtlen hatásai a mai napig érezhetők, nyomon követhetők. Mivel a kórházi szervezet hatalmas humán rendszer, a gazdasági, jogi, adminisztratív problémák megoldása mellett különös gondot kell fordítani a benne dolgozó emberek szellemi, fizikai állapotára, együttműködésére, fejlődésére, mert mindez közvetlenül hat a gyógyítás színvonalára, minőségére: tehát a betegekre.
Nem vagyok bíró, hogy megítéljem, hogy a privatizációs kísérlet bűn volt-e… De abban biztos vagyok, hogy szakmai értelemben hiba volt. Tanuljunk belőle!
(Vége)
Fotó: egerhirek.hu
Kövessen minket a Weborvos Facebook csatornáján is!