Rezidensképzés: külföldi és hazai helyzetkép

Az Egyesült Államokban a rezidensek munkaideje többnyire reggel 6-kor kezdődik, és csak késő este végződik, de gyakori az éjszakai szolgálat is (négy-öt naponként), amelyért nem jár külön díjazás. A heti munkaidőt a korábbi 100–136 óráról hivatalosan 80 órára korlátozták, egyes helyeken szombaton és vasárnap 8 és 12 óra között is be kell menni az osztályra. Ha a rezidens panasszal él a túlmunka miatt, akkor kedvezőtlenebb megítélés alá esik, ami kockáztatja karrierjét. Aki valóban előre akar haladni, az nem nézhet az órára és az engedélyezettnél jóval többet dolgozik.

 

Ez csak úgy lehetséges, hogy a fiatal orvos a kórházban vagy annak közelében lakik, és így mindig elérhető – állítja Christian Cs. Gaal doktor (képünkön) az Egészségügyi Gazdasági Szemle 2011/2. számában Az úgynevezett rezidensek című cikkében. (A szerző ma már nyugdíjas, szív- és tüdősebészettel foglalkozott, Németországban saját klinikát alapított és vezetett.)

Minden évben feleletválogatós (multiple choice) kérdésekkel vizsgálják a rezidensek tanulmányi szintjét. A kiértékelés eredményét megkapja mind az orvos, mind a munkaadó. Ebből kitűnik, hol van még hiányosság, mit kell pótolni. A kiképzési idő letelte után központilag összeállított, az egész országban egységes kérdés-válaszos írásbeli vizsga zárja le a folyamatot.
A szakképzés lezárása után két út áll a fiatalok előtt: saját praxist nyitni, önállósulni, vagy a kórházban maradni, mint főorvos (attending). Utóbbi esetben további lehetőség valamilyen szubspecialitásra való törekvés. Nevük ebben a kiképzésben fellow, a kiképzés ideje 2-3 év.

Külön kiemeli a rezidensek képzésével foglalkozó cikk szerzője, hogy a szakorvosképzésben nagy súlyt helyeznek a bioetikai kérdésekre, hiszen ezeket elsősorban a gyakorlatban lehet elsajátítani. Éppen ezért a Kanadai Királyi Orvosi és Sebészi Kollégium (RCPSC) és az Amerikai Sebész Kollégium (ACS) a rezidensek bioetikai képzésére 10 pontos témakört határozott meg (8): igazmondás, konszenzus, gondolatátadás, döntési lehetőségek, adatok bizalmas kezelése, érdekkonfliktusok, sebészi kompetencia, a halál problematikája, anyagi javak elosztása, kutatói etika.

Összegezve az USA-beli valódi rezidensképzést elmondható, hogy valóban rendkívül fáradságos, de annál eredményesebb kiképezést kapnak a leendő szakorvosok. Az ilyen áron megszerzett szakképzés azonban óriási lehetőségeket nyit meg a fiatal előtt mind anyagiakban, mind pedig kórházi karrierben. Vagyis a hozott áldozat busásan megtérül.
A szerződ foglalkozik a német, az osztrák, valamint a nagy-britanniai képzéssel, majd rátér a nyugati gyakorlattal ellentétes hazai helyzetre.

A Magyar Rezidens Szövetség egyik korábbi közlése szerint szervezetlenség, folyosón ácsorgás, egyetemi előadások anyagainak ismétlése szerepel a programjukon. Gyakran be nem töltött állásokra helyezik őket, rengeteg adminisztratív munkát végeznek, vagy éppen kampótartóként szolgálnak. Vagyis a magyar „rezidensképzés" csak elnevezésében jelent oktatást, a valóságban csaknem a szigorló év meghosszabbítása, és sokan megtűrt személyeknek érzik magukat, önálló gyógyító munkát alig bíznak rájuk.

A szakképzés csak akkreditált képzőhelyeken történhet, de annak kritériumai, az ellenőrzési rendszer, a kijelölt oktatók feltételrendszere stb. nincs részleteiben lefektetve. Egy összeállítás szerint (4) a hazai oktatókórházak egy része nem felel meg a követelményeknek, mivel az intézmények minősítése önbevalláson alapul és sok oktató (tutor) kiléte és feladata sem ismert. Ezek után nem meglepő, hogy a legtöbb helyen mellékesnek tekintik a szakorvosjelöltekkel való foglalkozást, így pl. oktatják ugyan őket, de nem adnak nekik kellő számú műtétet, pedig ezek azok a tényezők, amelyek a fiatalokat a szakmához vonzzák, és ott megtartják. Az elöljárótól tehát joggal lenne elvárható a mai időknek megfelelő vezetői kultúra.

A Magyar Sebész Társaság által is elfogadott európai kiképzési rend megköveteli a különféle szakágazatokban való részvételt és a rotációt. A műtéti katalógus olyan széles, hogy csak a legnagyobb intézményekben lehet azokat maradéktalanul teljesíteni. Ahol azonban nincs például mellkassebészet, szív- vagy gyereksebészet, plasztikai sebészet, ott ugyan hogyan teljesítik az előírásokat? Minthogy nincsenek kedvező lakhatási feltételek a kórházban vagy annak közelében, a fiatalok mozgékonysága igen korlátozott, nem is beszélve az anyagi háttér hiányáról. Vajon megvan-e a magyar „rezidensnek" a lehetősége így a kitűzött célokat teljesíteni? Ismerve helyzetüket talán helyesebb lenne őket gyakornokoknak, vagy mint régen, asszisztens orvosoknak nevezni, fogalmaz a szerző, aki szerint ez a fogalom jelöli igazi ténykedésük lényegét.

Hivatkozik egy urológus kollégára, aki szerint a mostani fiatalok nem szeretik, ha „csicskásként" bánnak velük. Azok az intézmények igényelnek rezidenst, ahol nincs, aki felvegye a beteg anamnézisét, vagy a műtőben „a kampón lógjon".

A teljes cikk a Weborvos Pro portálon olvasható.