A génmutációk tesznek fogékonyabbá a súlyos megbetegedésre

Egy Covid-betegeket is kezelő magyar kutatóorvost is kitüntetett az óév végén II. Erzsébet angol királynő a Birodalmi Rend Tagja-díjjal. Szakmány Tamás professzor egy walesi kórházban dolgozik intenzív terápiás orvosként, mellette kutat, és mint kiderült, szenvedélyes búvár, de ha utazhatna, akkor Magyarországra vezetne az első útja. Az Inforádió kérdezte.

Immár Covid-19-cel is foglalkozik, kutat és betegeket lát el. Hogyan élte ezt meg?

Most már jó 15 éve szinte kizárólag intenzív terápiával foglalkozom, ilyen szempontból nem volt nagy váltás, „csak” egy új betegséget kellett megtanulni és ezt kezelni. Ugyanakkor, amit az aneszteziológiából tanultam, azok a készségszintű megoldások és a beavatkozások, mindig nagy segítséget jelentettek. Az első hullámban azok a kollégák, akik csak aneszteziológiával és csak az altatással foglalkoznak, ők is nagyon sokat segítettek a légútbiztosításban, a különféle invazív katéterek behelyezésében, a betegek forgatásában, tehát egy csapatként dolgoztunk együtt.

Ön a frontvonalban van. Hogy bírja lelkileg, idegileg?

Az első hullám első része nagyon nehéz volt, mert akkor a kollégák sorra betegedtek le, az ő helyükbe is be kellett lépni, akkor nagyon nagy volt a nyomás. A második hullám kezdete óta egyszerűbb a helyzet, mert két kórházat összevontunk, így most többen vagyunk, kevesebbet kell a betegágy mellett dolgozni, ami azzal jár, hogy az embernek több szabadideje van a gondolkodásra, és nekem arra, hogy a kutatómunkával is foglalkozzak.

Hogy éli meg ezt a furcsa kettősséget ebben a pandémiában, hogy vannak emberek, akik erről nem is tudnak, közben, ha a tévét nézzük, akkor a kórházi tudósítások elég sokkoló felvételeket mutatnak?

Nehéz erre válaszolni, hiszen én a saját kis buborékomban élek, folyamatosan azt látom, ami a valóság, hogy rengeteg beteg jön, sajnos nagyon sokan lesznek nagyon betegek. Sajnos találkoztam olyan betegekkel is az intenzív osztályon, akiknek a családja nem hitt a vírusban. Nekik nagy negatív meglepetés volt, hogy a vírus valóban létezik és valóban ilyen hatással van az emberi szervezetre. Az első hullámban készítettünk egy egyórás dokumentumfilmet a mi kórházunkról, arról, hogy hogyan kezeljük a betegeket, és ha valamit elértünk ezzel a filmmel, akkor az, hogy megmutassuk, hogy ez a valóság. Ez nemcsak álom, ez nem valakinek a kitalációja, ez most történik.

Arról is nagyon sokat hallunk, hogy aki egyszer bekerül az intenzív osztályra és a lélegeztetőgépre, annak nagyon rosszak az esélyei. Lehet javítani a túlélési statisztikán, ha valaki intenzívre kerül?

Az első körben a mi intenzív osztályunkra csak gépi lélegeztetett beteget vettünk föl. Akkor országos szinten is jónak számított, bár szörnyű nagy szám, de mindössze 30 százalék volt nálunk a halálozás azoknál a betegeknél, akik lélegeztetőgépen voltak. Most a második hullámban megint csak 95 százalékban körülbelül olyan betegek vannak nálunk, akik gépi lélegeztetésre szorulnak, most a halálozásunk sajnos sokkal nagyobb, majdnem a 60 százalékot közelíti. A nagy különbség az, hogy az első hullámban fiatal, korombeli vagy nálam maximum tíz évvel idősebb betegeket ápoltunk, míg a mostani hullámban a korábbi jó eredményeken fölbuzdulva fölvettünk több jóval idősebb és több alapbetegséggel rendelkező beteget, és sajnos be kell látni, hogy náluk nem tudunk olyan jó eredményeket elérni. További részletek az interjúban