Akik a mentőknek köszönhetik az életüket

A gyors segítség sok esetben döntően befolyásolja egy beteg sorsát. A szegedi mentők életében is voltak emlékezetes pillanatok – ezeket idéztük fel az érintettekkel. Életeket mentenek. Nagyjából így foglalható össze a mentők hivatása. És bár nem győzik hangsúlyozni, hogy ők csupán a sürgősségi ellátórendszer első láncszemei, az azért vitathatatlan, hogy vannak, akik valóban kizárólag nekik köszönhetik az életüket. Mert ha akkor nem lettek volna jó időben jó helyen, a betegnek esélye sem lett volna a túlélésre. Ilyen történeteket gyűjtöttünk össze a Dél-alföldi Mentőszervezet dolgozóitól – olvasható a delmagyar.hu portálján.

Egy kamion és egy autóbusz karamboljához riasztottak bennünket 1997 novemberében – idézte fel legemlékezetesebb életmentését Zentay Attila főorvos. Nem kellett messzire mennünk, hiszen az anatómiai intézetnél történt a baleset, vagyis pár sarokra tőlünk. Vélhetően ez volt a szerencséje a 17 sérült közül annak az egynek, aki életveszélyes állapotban volt. A román asszonynak többszörös, súlyos, életveszélyes sérülése volt. Fejjel lógott ki az ajtóból, és ömlött belőle a vér. A lépcsőn hajtottam végre rajta gégemetszést. Ha csak 1-2 perccel később érünk oda, minden bizonnyal meghalt volna. Így viszont karácsonyra hazamehetett – idézte fel a történteket Zentai Attila.

A főorvos az asszonyt csupán egyszer látta viszont, amikor a klinika folyosóján sétálva rámutattak: őt mentette meg. Nem egy esetben azonban a betegek lepik meg a mentődolgozókat személyes köszönetnyilvánítással. Így tett Illés Katalin is, aki azok után, hogy lapunkban olvasói levélben méltatta a mentőket, személyesen is besétált az állomásra.

Az egyik bevásárlóközpontban estem össze januárban – mondta az 55 éves asszony, akit a kiérkező csapatnak újra kellett élesztenie, hiszen leállt a légzése és a keringése is. Természetesen nem tudtam, kik segítettek rajtam, de a férjem elmesélte, milyen emberfeletti munkát végeztek. Egy szolgálaton kívüli mentőápoló ért oda hozzám elsőként, a rohamkocsi csapata pedig negyed órán keresztül küzdött az életemért. Miután visszahoztak az élők közé, a kardiológián egy defibrillátoros pacemakert ültettek be a szívembe.

Miután kikerült a klinikáról, Katalin úgy érezte, meg kell köszönnie újjászületését. – Egy órát beszélgettem Rotyis Mária főorvosnővel, aki megmentette az életemet. Szerettem volna a mentésirányítónak is megköszönni, hogy olyan gyorsan autót küldött értem, de éppen nem volt szolgálatban. Így helyette a kollégáinak adtam puszit – mesélte az asszony.

A főorvosnő volt a főszereplője annak a történetnek is, amely egy nem mindennapos szülésről szólt. Harmadik gyermekünk születése otthon indult be. Egyértelmű volt, hogy mentőre van szükségünk, hiszen kilógott a lába – idézte fel kisfia születését István. Nem csak látványra volt ijesztő az eset. A köldökzsinór szintén előre esett, amelyet a pici lába elszorított, vagyis megszűnt a magzat vérellátása. Az édesanyát egy speciális pózban szállítottuk be a klinikára, közben kézzel folyamatosan eltartottam a baba lábát a köldökzsinórtól, hogy legyen keringés – mesélte a főorvosnő.

A klinikán már felkészült stáb várta a kismamát, ami szintén a mentőorvosnak volt köszönhető. Utólag árulták el nekem, hogy ha csak 2 percet késünk, vagy útközben telefonon nem tájékoztatja a főorvosnő az intézményt, hogy készüljenek műtétre, az oxigénhiány biztosan maradandó károsodást okozott volna a kisfiunknál – tette hozzá az édesapa. Így viszont júniusban immár az ötödik születésnapját ünnepelhetjük Tamásnak, aki teljesen egészséges. Minden évben meghívjuk Máriát is, és nem volt kérdés az sem, hogy őt kérjük fel keresztszülőnek, amit örömmel vállalt el – jegyezte meg a kisfiú édesapja.