Boncz Imre a térségi egészségszervezésről

Az egészségügy átalakítását célzó Semmelweis-terv egyik markáns eleme a térségi egészségszervezés bevezetése. Ez esélyt adhat a gyógyítóintézmény-rendszer hatékonyságának növelésére, de a források szűkössége határozott és sürgős intézkedéseket igényel.

Eddig hiányzott a gyógyítóágazatból az egészségszervezési funkció, amelyet a Semmelweis-terv be kíván vezetni. Ennek kapcsán két kérdést érdemes megvizsgálni: szükség van-e erre a funkcióra, és van-e olyan szereplő a jelenlegi rendszerben, aki ezt el tudná látni?

A szerző szerint, aki Pécsi Tudományegyetem Egészségbiztosítási Intézetének igazgatója az egészség-, az ellátásszervezés egyfajta koordinatív feladatként értelmezhető, ahol az egyes gyógyítási szintek és szereplők közötti betegutak racionalizálása, az intézményi erőforrások integrált hasznosítása történik. A szervezési feladat a hatékonyság fokozásában, az eredményesség növelésében és nem utolsósorban a betegelégedettség erősítésében egyaránt szerepet játszhat. A centralizációs-decentralizációs törekvések során a térségi szint egyfajta köztes útként is felfogható, ahol a gyógyító feladat és kompetencia meghatározott koncentrációja megtörténhet.

A jelenlegi egészségügyi rendszer meghatározó szereplői a rendszerváltozást követő két évtizedben különböző kompetenciákkal rendelkeztek, de egészségszervezési jellegű feladatokat nem láttak el. Elvileg az OEP – feladatkörének és forrásainak bővítésével – elláthatna egészségszervezési tevékenységeket, ez esetben azonban a finanszírozói és bizonyos működtetői-fenntartói feladatok keverednének, és ez nem lenne szerencsés.

A meghatározó egészségügyi szolgáltatók, például az egyetemi klinikai központok is szóba jöhetnek térségi egészségszervezőként, ez azonban az esetleges részrehajlás vélelmezése miatt problémás, és még korrekt működés esetén is jelentős támadási felületet eredményezhet.

Az egészségszervezési rendszer felépítése és működtetése megfelelő jogszabályi környezet kialakítása nélkül azonban nem lehet sikeres. Ezért a létrehozandó térségi egészségszervezési központok, illetve az országos központ számára megfelelő jogosítványokat kell biztosítani.

Kritikus pontnak tűnik a szerző szerint az OEP és az egészségszervezési intézményrendszer közötti kapcsolat, nevezetesen az, hogyan sikerül a finanszírozáspolitikát beépíteni az egészségszervezés rendszerébe. Ezért célszerű valamilyen formában összehangolni az egészségszervezési feladatokat az egészségpénztár szolgáltatásvásárlói funkciójával.

Az állami szerepvállalás erősítésének szándéka feltétlenül üdvözítő törekvés álláspontja szerint.

A Semmelweisterv és benne az egészségszervezési koncepció kapcsán ezért célszerű figyelni arra, és elfogadni, hogy az átalakítások források nélkül nehezen megvalósíthatók.

Számos előnye mellett azonban az egészségszervezési intézményrendszer nem csodafegyver, és nem oldja meg a gyógyítóágazat valamennyi problémáját.

A humánerőforrás-krízis, a források szűkössége olyan égető probléma, amely határozott és sürgős intézkedéseket igényel.