El kell fogadni, hogy nem lehet mindenkit megmenteni

Egy engedelmességi kutyás tanfolyammal kezdődött minden, a törökországi földrengés után pedig már a legfiatalabb magyar mentőként kutatott túlélők után Mező Marcell és Black, a Labrador. A Népszava kérdezte a Kutyákkal az Életért Alapítvány önkéntesét és mentorát Szabó Gábort.

A fiatal fiú öt éve csöppent az életmentésbe, először csak hétköznapi alaptanfolyamra vitte Black-et az alapítványhoz, néhány hónap elteltével már mentőkutyás tréningeken vett részt.

– Nem gondoltam, hogy itt kötök ki, pedig mindig is szerettem volna másokon segíteni, csak sokáig nem tudtam a módját. Édesanyám főnővér, valószínűleg tőle örökölhettem az érdeklődésemet. Menet közben már az is körvonalazódott, hogy orvos, pontosabban radiológus szeretnék lenni – mondta. Mindezek ismeretében nem meglepő, hogy amikor kiderült, mehet ő is Törökországba, nem sokat gondolkodott. Legfeljebb azon aggódott egy kicsit, elengedik-e az iskolából, hiszen hamarosan érettségizni fog.

Szabó Gábor, aki egyúttal a fiú mentora, tanítója is, azt mondta, biztos volt benne, hogy nem túl korai egy ekkora feladat Marcellnek. Öt éve ismeri őt, végigkövette, milyen jól teljesített a tanfolyamokon majd vizsgákon, majd a hazai úgynevezett területkutatási bevetésein, így nem volt kétséges számára, hogy szakmailag felkészült egy ekkora kihívásra.

– Vannak azonban előre nem látható helyzetek, amikre nem tudtam és talán nem is lehet felkészíteni.

A hirtelen adódó szakmai kihívásokon túl ilyen például az az érzelmi teher, amivel a helyszínen meg kell küzdeniük a mentőknek. Marcell azonban ösztönösen tudta, hogy a pillanatnyi érzelmi megingáson túl nem szabad tovább gondolni az eseményeket, mert akkor nem tudjuk elvégezni a munkát. Végig fegyelmezetten, összeszedetten dolgozott. Persze esténként mindig átbeszéltük az történteket – mondta az alapítvány elnöke.