Feltépett sebek - egy sürgősségi betegápoló emlékei

Szomorúság, düh, tehetetlenség, megalázottság. Érzések egy videó kapcsán, amely január 26-án került ki a világhálóra. Az egészségügyben dolgozók egészen másként emlékeznek a járványra, mint a miniszterelnök. Ancsa ott volt a frontvonalban, és nem felejtett. Az ő gondolatai következnek, írja a wmn.hu.

Csak ültem, és folytak a könnyeim. Sírtam. Aztán jöttek az üzenetek.

„Ébren vagy, nézed?”

Néztem, de nem értettem. 

Az emlékeim súlya alatt összecsúszva morzsolgattam a zsebkendőmet, és a „régiekkel” csetelve beültünk egy időkapszulába, ami visszarepített minket a frontvonalba.

A kijelölt Covid-kórház sürgősségije borzalmas terhelés alatt állt a világjárvány harmadik, talán legnehezebb hulláma alatt. Emlékszem az első napok egyikére, amikor egymás után toltak be komplett családokat. Egyszer egy idős házaspárt hoztak be a mentők, a szüleimnél valamivel fiatalabbak voltak. A férfi tartotta magát, a nő elesettebbnek tűnt, de ez csak a látszat volt, valójában mindketten súlyos állapotban voltak. 

Automatikusan közös vizsgálóba vittük be őket, aminek két végtelenül egyszerű oka volt: az egyik, hogy mindössze egy szabad vizsgáló állt rendelkezésre akkor, a másik: már az első pillanatban tudtuk, lehet, hogy pár óra múlva végleg el kell őket választanunk egymástól.

A vizsgálatok szerint a férfi tüdejét szinte teljesen „megette” a Covid, nem nagyon hagyott szabad légzőfelületet rajta, így egyéb opció híján a gépi lélegeztetést választottuk, és az intenzív osztályos elhelyezést valamelyik kijelölt részlegen, ahol még volt szabad gép.

A feleségénél is kezdődő tüdőgyulladást láttunk, de jobb állapotban volt, így őt a Covid-belgyógyászaton szándékoztuk elhelyezni.

Az orvos őszintén elmondta a házaspárnak, hogy nem maradhatnak együtt, el kell válniuk, mert a férfit intenzív osztályra kell helyezni mielőbb. A nő zokogott, a köhögéstől a szavait alig lehetett érteni. A férje kezét szorongatva elmondta, hogy a velük együtt élő lányuk a mentő után jött kocsival, és ebben a pillanatban biztos kint várakozik a kapuban, mert nagyon aggódik értük.

Mikor megtudtam a lánya nevét, leváltam a teamről, és kimentem a kerítéshez levegőzni. Tényleg ott volt az összetört, fiatal nő. Elmondtam neki, hogy a szülei bent vannak, vizsgálják őket, vigyázunk rájuk. Hazudtam neki…

Nem voltam feljogosítva arra, hogy tájékoztassam, így csak a szokásos sablonszöveget mondhattam el. Látta rajtam, hogy van itt még más is. Elkértem a telefonszámát, és videóhívással összekötöttem őt az édesanyjával, hogy legalább láthassák egymást még egyszer. Akkor még nem tudtam, hogy utoljára.

Az eljárásrend szerint elvettük, és leltárba helyeztük az összes értéküket: telefonjaikat, pénztárcáikat, mindent, hogy ne vesszen el semmi – ezáltal gyakorlatilag elvettük tőlük a szeretteikkel való kapcsolattartás minden lehetőségét.

Azután pár nap különbséggel meghaltak.

A Covid szétszakított egy családot, elvette egy fiatal lánytól a szüleit, a gyerekeitől a nagyszülőket: két értékes, kedves, tisztességes embert.

Ez volt az első történet, amely eszembe jutott. 

Nem leszek képes elfelejteni ezeket az emlékeket

Ahogy azt sem, hogy 2020-ban, amikor elindult a Covid és elindult a „maradj otthon”-mozgalom, kiürült a kórház. Nem jöttek a betegek, pedig tudtuk, hogy a diabétesz, az epekő és más betegségek nem ismerik a „lockdown” fogalmát, nem tűnnek el. Mégsem jöttek a betegek, mindenki kerülte a kórházakat, mert hitték, hogy ott lapulnak a kórokozók. Néztük a híreket, Kína, majd Bergamo… Terveztünk, féltünk, és elképzelni nem tudtuk, milyen lesz az a pillanat, amikor minket is elér a világjárvány, amit 2020. március 11-én a WHO kihirdetett.

Pillanatok alatt átálltunk egy elképesztően újszerű, félelmetes üzemmódra, amelyet nem a szokásos, békebeli triage (osztályozó) rendszer stabilizált, hanem a naponta frissülő esetdefiníciók által meghatározott katasztrófa-triage rendszere: ki számít Covid-gyanúsnak.

Olvasgatom a naplómat…

„A diszpécser rémülten nézett rám: »Ancsa, mind lázas és köhög!«

Hátranéztem az akváriumba, ahol sorban ülnek az elkülönített betegek. Innen lesz szép nyerni, gondoltam, majd hátramentem a fektetőbe. Még mindig tele volt. Kértem a műszakvezetőt, hogy kezdjen el osztályra helyezni betegeket, vagy hazaengedni, akit lehet, mert baj lesz. Egyre több a vizsgálatlan beteg, és csak egy forgatható vizsgálónk maradt, mert a sokktalanítóban épp ultrahangoznak egy infarktusgyanús beteget.

Mire visszaértem az előtérbe, már újabb négy mentő állt előttem, hordágyakon fekvő betegekkel. Kiszaladtam a mentőbejáróhoz, és lebénultam a látványtól. Mindenhol mentők álltak, ameddig csak el lehetett látni.”

Aztán:

„Felhívtam a kijelölt kórházban dolgozó régi kollégáimat.

– Helló, Ancsa vagyok, mi a pálya?

A triage-kolléga a sírás határán állt.

– Nem tudom hova tenni a betegeket! Mindenhonnan jönnek…”

További részletek a wmn.hu-n.