Haldoklik vagy lábadozik a magyar egészségügy?

Megdöbbentő, mennyire nem támasztják alá a legújabb OECD-adatok azt a kormányzati kommunikációt, amely szerint ugyanazok a tényezők három éve még egyértelműen az egészségügy válságának jelei voltak, ma már a lábadozáséi. Kórházi adósság, orvoselvándorlás, hosszú várólisták – 2010-ben az új kormány számára mindez kellő bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy az egészségügy válságáról beszéljen. Annak fő okaként a forráshiányt jelölve meg, azt, hogy gazdasági fejlettségéhez képest az előző kormányok alacsonyan tartották az egészségügyi közkiadások szintjét – így kezdi írását Haiman Éva a Világgazdaság – online oldalán.

A „Gyógyuló Magyarország – Újraélesztett egészségügy" címmel akkor elfogadott Semmelweis-terv, vagyis „a magyar egészségügy megmentésének" szakmai koncepciója ezért az egészségügyi rendszer átalakításán túl már 2011-re pénzügyi stabilizációt, azt követően pedig többletforrás-injekciót helyezett kilátásba. Az elmúlt három évben ugyan nem sikerült megállítani az intézmények eladósodását, a dolgozók külföldre vándorlását, és rövidíteni a várólistákat, a kormány szerint az egészségügy mára mégis a gyógyulás útjára lépett.

Nem vagyok orvos, de azt tudom, hogy aki több sebből vérzik, arról korai kijelenteni, hogy lábadozik. Különösen, ha a legtöbb mérhető paraméter nem erősíti meg ezt az állítást – jegyzi meg a cikkíró, majd sorolja az ágazatot jellemző tényeket, adatokat