"Jól döntöttünk, amikor ezt a hivatást választottuk?"

Prof. Dr. Oláh Attila orvos-igazgató, a győri Petz Aladár Megyei Oktató Kórház Általános Sebészeti Osztály osztályvezetője a Facebook-on tett bejegyzést, amit az infogyor.hu idézett. 

"… Nem gondolom, hogy bármi más jobban érdekelné most az olvasókat, mint a koronavírus következményei. Rengeteg barátom, ismerősöm hív fel, állít meg az utcán: tőlem, mint orvostól várva a választ, hogy mi lesz? Mindenkit érint a kérdés, és mindenki másképp reagálja le a helyzetet: ki pánikba esve félti az életét, ki a szeretteiért aggódik, ki a gazdasági helyzet és a hitelek miatt szorong. ki az érettségi és a felvételi vizsgák káosza miatt rémül meg… Azt, hogy mi lesz egy hónap múlva, vagy akár csak az újság megjelenésének az idején, még senki nem tudja.

Ki tudta volna megjósolni 1914-ben, hogy a szarajevói merényletnek milyen következményei lesznek az elkövetkező négy esztendőben? De mi magunk is emlékezhetünk még a 80-as évek pánikjára, amikor az AIDS terjedése miatt az emberiség kipusztulását vizionálták. És bár azóta közel 3 millió ember halt meg a HIV fertőzés következtében, a pánik elült. Úgy is fogalmazhatnánk: megtanultunk vele együtt élni. És félni. Tény, hogy mindezekhez képest a koronavírus járvány lefolyása sokkal könnyebben prognosztizálható. De mivel bárkit érinthet, valamilyen szinten mindenki átgondolja a közeljövőt. És legalább önmagának őszintén bevallja, hogy mitől, és mennyire fél. Ezért engedjék meg, hogy ebben a glosszában én is teljesen őszinte legyek.

...

Őszinte sorokat ígértem. Amikor belegondoltam, hogy elsőéves orvostanhallgató lányom is behívható ápolási feladatokra, vagy amikor nekem kellett kijelölnöm azokat a fiatal, lehetőleg gyermektelen sebész kollégát és ápolónőket az osztályomról, akik majd a „vörös zónában”, a frontvonalban fogják ellátni a fertőzött betegeket, megremegett a kezem. És egy pillanatra elgondolkoztam, hogy valóban jól döntöttünk, amikor ezt a hivatást választottuk 18 éves korunkban?

És most arra kérem Önt, kedves Olvasó, hogy ennél a sornál tegye őszintén a szívére a kezét, és válaszoljon önmagának: vállalná a fertőzött betegek kezelését, ápolását, akár csak egy napra is? Kockáztatná a saját, vagy akár a családja egészségét? Ha igen, akkor örömmel várjuk önkéntes segítőként... De ha nem, akkor kérem, hogy ebben a percben egy jelképes, elismerő főbiccentéssel adózzon az egészségügyben dolgozók áldozata előtt.”