Karácsony a sürgősségi osztályon

Minden évben elmondjuk, hogy gondoljunk azokra, akiknek nincs kivel ünnepelnie, akiknek a karácsony csak még jobban kihangosítja a magányát. De mi a helyzet azokkal, akik körül lenne család, csak az inkább lemond a már elesett, gondoskodásra szoruló, idős hozzátartozóról? A kórházakban velük telik az ünnep… Imolya Patricia írása a sürgősségi osztályról a wmn.hu-n.

Felvettem a soron következő beteg papírját. Szabó néni 87 éves, „állapotromlás” miatt hozták a kórházba, bármit jelentsen is ez.

Megkerestem. Alig tudtam megkülönböztetni a többiektől. Ősz hajú, törékeny, alacsony néni volt, nagy, kerek szemüveggel az orrán. Odasétáltam, hogy betoljam az ülőkocsival együtt a vizsgálómba, mikor megszólalt:

– Nem mehetnék be magam?

Meglepődve néztem rá.

– Hát, ha tud, akkor persze – mosolyogtam rá. Amikor nem reagált, megismételtem hangosan, majd még hangosabban. Időskori hallásvesztés.

Ez mindig ilyen műszak; de legalább a kiabálásban „hangtalanul” kiadhatom minden frusztrációm és dühöm, ami ilyenkor felgyülemlik bennem.

Szabó néni végre felállt az ülőkocsiból. 

A fiam azt sem engedte, hogy lesétáljak a mentőhöz – panaszolta, ahogy végig mentünk a folyosón. – „Jaj, Mama, ne aggódjon, majd a mentősök viszik, ennyi idősen ne tessék sétálgatni” – fintorgott. – Öreg vagyok, nem mozgásképtelen!

Szabó néni végig morgott, míg be nem értünk a vizsgálóba, és le nem ült az ágyra. Közelebb húztam hozzá a székem.

– Mi történt, miért kellett kórházba jönnie? – kérdeztem

– Nem kellett volna – vont vállat kedvetlenül.

– De miért tetszett bejönni? Mi történt?

Csend. 

– Valamiért csak be tetszett jönni – próbálkoztam.

– Mert küldtek.

– Ki küldtek.

– A fiam.

– És a fia miért küldte?

– Nem tudom. Talán azért, mert délután rossz ajtóba akartam bedugni a lakáskulcsomat – mondta halkan. A fiamékkal egy lépcsőházban, de két ajtóval arrébb lakunk. Bevásárlásból jöttem haza. Nem is tudom, hogy történt, az ő ajtajukat akartam kinyitni az én kulcsommal. Máshol járt az eszem, nem a saját lakásomnál álltam meg. A menyem kijött a kaparászásra, akkor jöttem rá, hol is vagyok. Bekísért a lakásomba, és rám hívta a mentőket.  Aztán mikor kijöttek a mentősök, és azt kérdezték, hogy milyen nap van ma, hirtelen összezavarodtam. Így hát behoztak.

A teljes írás itt olvasható