Szükséges rossznak tartják a hálapénzt

Hogyan választja valaki a mai egészségügyi viszonyok mellett az orvosi hivatást? Mik a szakma legnagyobb nehézségei és örömei? Összeegyeztethető-e, ez a hivatás a családdal? Mi a helyzet paraszolvenciával? Ezeket a kérdéseket tette fel fiatal orvosoknak a Délmagyar – online.

Ha valaki tudományos sikereket ér el, vagy esetleg az arra rászorulónak méltányossági alapon ingyen végez méregdrága kezelést, vagy a kezdő fizetése nem éri el azt a szintet, amit kevésbé felelős beosztású emberek lazán megkeresnek, erre általában két válasz létezik. Az egyik, hogy menjenek ki külföldre. A másik, hogy ne menjenek ki, mert az állam pénzén tanultak az országban, és különben is tudták, hogy mire számíthatnak. Mindkét attitűd indiszkréten kikerüli a helyzet megoldását.

Vitát képez - sok más mellett - az is, hogy az orvoslást sokan, mint hivatást és nem, mint szakmát ítélik meg. Az igazság az, hogy tulajdonképpen ezt a klisét minden foglalkozásra rá lehet húzni, a pedagógustól a rendőrig. Mi a különbség a hivatás és a szakma közt? Az egyiket szívből teszi az ember, még a másikat kötelességből. Elválasztható egymástól ez a két fogalom? Nem igazán, egyikből következik a másik, legalábbis a delmagyar.hu-nak nyilatkozó pályakezdő orvosok szerint.

Arra a kérdésre, hogy hogyan választja ma valaki az orvosi hivatást, amikor nagyjából tudja, mire számíthat, dr. Farkas Tamás úgy válaszolt: 18 évesen az ember még nem tudja mi vár rá. Ott vannak a motivációi, a lelkesedése a gyógyítás iránt és ez lendíti előre. Ahogyan egyre inkább belelát felnőtt fejjel az egészségügybe, azzal arányban kezdi érezni a megbecsültség hiányát és azt, hogy mekkora teher és felelősség van egy orvoson, ehhez mekkora megbecsülés társul, és hogy nőként mennyire nehéz ezt egy életen keresztül tenni, összeegyeztetve a családdal.

A jó orvos egyrészt jó szakember, másrészt emberséges. Tud felelősséget vállalni, megvan benne az empátia, megértés mind a betegek, mind a hozzátartozók felé. Manapság egyre fontosabb, hogy jó kommunikációs képessége legyen. Arra a kérdésre, hogy mik a legnagyobb nehézségek a gyógyításban, a következő válasz érkezett: a betegekkel való együttműködés mindenképpen nehéz; megérteni azt, hogy ők min mentek/mennek keresztül, valamint a beteg elvesztése, illetve egy gyógyíthatatlan betegség feldolgozása, és a hozzátartozókkal való közlése nagyon nehéz dolog.

De az orvoslásnak örömei is vannak. Egyfelől az, hogy az ember érdekes eseteket láthat, mert az orvosi hivatás egyik motivációja, hogy az orvost érdekli a tudomány és a biológia. A másik fontos örömforrás a sikerek megélése, látni azt, hogy megvan a munka gyümölcse, mert valaki meggyógyult.

Arra az utolsó kérdésre, hogy hogyan gondol az orvos a hálapénzre, így válaszoltak a fiatalok: szükséges rosszként, mert ameddig ennyire alacsonyak a fizetések, addig másként nem lehet megélni.

Dr. Faragó Sára a hálapénzről úgy vélekedett: a hálapénz az, amikor a beteg meggyógyul, és ténylegesen hálából ad valamit - italt, virágot, pénzt stb. - az orvosnak, de csak a kezelés lezárulása után. Nem a gyógykezelés közben, hanem a kezelés végeztével. A paraszolvenciakérdést nem lehet összemosni azzal, amikor valakit előre lefizetnek, az nem hálapénz, hanem kenőpénz.
Addig, még az egészségügyi ellátórendszer stabilizálása nem történik meg, örüljünk, hogy vannak, akik képesek ilyen körülmények között dolgozni; pihenőnapok nélkül éjszakai ügyeleteket vállalni, felelősségteljes döntéseket hozni, és empatikusan kommunikálni.