Válasz az orvos levelére

A lap orvos olvasójának levele újabb véleményt generált, melyet szintén megosztunk Önökkel – írja a szon.hu portálja.

Az olvasói levél így kezdődik:
Én is sajnálattal, és szájtátva olvasom, amit a kedves Doktor Úr/Nő vél az egészségügyi munkáról. Ami nem teljesen fedezi a valóságot. Valóban vannak olyan emberek, akik megfelelnek a fent leírtaknak, de sajnálatos módon még több az olyan beteg, aki ki van szolgáltatva akár a kisvárdai, akár más egészségügyi dolgozónak, illetve ellátásnak.

22 éves vagyok, születésem óta szívbeteg . Születésemkor háromszor lassult le a szívverésem, és a “drága orvosok" nem foglalkoztak vele, azt mondták, idézem “várjunk még, hátha lelassul még egyszer a kicsi szíve, ráérünk akkor majd bevinni a kismamát a műtőbe." Ez már így működik, nem számít, hogy a gyermek élete veszélyben van, ők ráérnek, a munkaidejükből kitelik. Én meg azóta is szenvedek a betegséggel. De ez már régen volt, joggal mondja az ember, hogy nem ezt kell már felhozni, mert elavult stb. Én ennek a véleménynek is eleget szeretnék tenni.

Nagymamámat bevitte éjszaka a mentő 220/124 vérnyomással, a Belgyógyászat osztályára ide Kisvárdára, amikor a drága főorvosúr, megkérdezte tőle, hogy haza tud menni? Kérdem én egy olyan beteg akinek a vérnyomása az egekbe van, hogy tudna haza menni úgy, hogy nem is magától ment be, hanem a mentőszolgálat szállította be? Nemsokára nagymamámat ugyan csak mentőszolgálat vitte el Debrecenbe, ahol a szívét műtötték meg, ami elvileg " rutin műtétnek számít , egy portás is meg tudja már csinálni" ( ezt a kedves műtős orvos mondta ) a műtét ugyan sikerült, de a műtét utáni órákban 4 nővér maradt 2 betegre, az orvos elment kávézni, és a 4 nővér közzül egy sem vette észre, hogy a nagymamám szíve leállt, mire észre vették, hogy sípol a gép (ami ugye nem halk) megpróbálták újra éleszteni, de már csak élő halott volt. A pénze eltűnt, a ruháiból amit magával vitt, csak nagyon kevés maradt meg. Nem mondom, hogy az egészségügyis dolgozók vették el, de valahova mégis eltűnt.

Édesanyámhoz az egyik éjszaka ügyeletes orvost hívtunk, mert nagyon rosszul lett, legalább ötször telefonáltunk, mire az ügyeletes orvos hajlandó volt kifáradni. Amikor kijött, kihívta a mentőket, akik bevitték édesanyámat a kisvárdai sürgősségi ellátó osztályra, erős hasi görccsel, szédüléssel, hasmenéssel, és hányással, a vérnyomása az egekbe. Az őt fogadó belgyógyász főorvosnő, úgy tett neki, “Maga minek jött be? Na most miért kellett bejönni? Magának már volt ilyen panasza, akkor mit kell raplizni? " Édesanyámnak kegyetlen fájdalmai voltak, amit tetézett még ez a minősíthetetlen hangnem is, ezt a bánásmódot nem ajánlom még egy cserepes kaktusznak sem.

Ez az a híres egészségügy? Amikor az orvos megpróbálja a betegnek a szenvedését gyógyítani? Így gyógyítja, hogy a beteg nem is önszántából, hanem a mentősök által kiszolgáltatva bekerül a kórházba, és úgy beszélnek vele mint az állattal? Egész éjjel szenvedett, egy takarót nem kapott, mindenkinek volt takarója csak neki nem. Szólni nem mert, mert tudta, hogy ha szól, akkor csak kiabálnak vele, így összegubózva a fájdalomtól, és a reszketéstől feküdt csendben sírva, amikor is a “főorvosnő" meglátta, és ugyan csak el kezdett kiabálni, hogy “ne bőgjön már". Ha ki akart menni édesanyám a mellékhelyiségre, megkérdezték, hova megy, minek megy , erre is külön engedély kell?

Egy ismerősöm anyukája, bent feküdt a krónikus osztályon, az ismerősöm pedig ment meglátogatni. A folyosón találkozott a kezelő orvossal, aki ugyan csak főorvos, érdeklődni kezdett az édesanyja hogy létéről. A főorvosnő, lelkendezett, hogy “óh az anyukája nagyon jól van, most fogunk majd ezt meg azt csinálni, ide meg oda fogjuk küldeni" mire az ismerősöm megnyugodott, úgy érezte hálával tartozik, a gyógyításért, a fájdalom csökkentéséért, 60.000 ft-ot tett az orvos zsebébe, majd boldogan ment be édesanyjához. Szétnézett, az édesanyja ágya üres, őt pedig sehol nem látja. Kérdezte a szobatársakat, hogy hol az édesanyja, mire azok mondták, hogy már reggel fél 6-kor meghalt.

Ezzel kivételesen egyet értek, valóban azért adnak “hála pénzt" a betegek, mert tudják, hogy máskülönben az embert csak állatnak nézik, és emberszámba sem veszik, húzgálják a szájuk, flegmán oda dobják a leletet, és még sorolhatnám. de sajnos az sem mindegy, hogy mennyit ad az ember, mert amikor én nem tudtam adni, akkor nem foglalkoztak velem, vagy csak nagyon durván, ha keveset tudtam adni, akkor húzgálták a szájukat, ha adtam 10.000 ft-ot, a “kedves Főorvos úr" kinyitotta a borítékot, megnézte mennyi van benne, és vissza dobta a pénzt, mint egy kutyának, és azt felelte, amit idéznék: “Köszönöm, már ittam kávét". Más 10.000 ft-ból él két hétig, neki az csak kávé pénz.

Az egyik ismerősöm ugyanennek az orvosnak tanulva az én esetemből, 20.000 ft-ot adott, azt is vissza dobta ezzel a mondattal, hogy “az én autómnak négy kereke van". Akkor mit várjon a beteg, hogyan is gondolhatná úgy, hogy nem kell adni, ilyen bánásmód mellett.