• nátha
    • Két náthagyógyszert el kellene felejteni - tiltás lehet a végük

      Két náthagyógyszert el kellene felejteni - tiltás lehet a végük

    • Tudományos bizonyítékok támasztják alá a húsleves gyógyerejét

      Tudományos bizonyítékok támasztják alá a húsleves gyógyerejét

    • Tízből csak három magyar fújja ki helyesen az orrát

      Tízből csak három magyar fújja ki helyesen az orrát

  • melanóma
    • Fényvédelem, önvizsgálat és tudás: együtt védenek a bőrrák ellen

      Fényvédelem, önvizsgálat és tudás: együtt védenek a bőrrák ellen

    • A Szigeten is keresd a „rút kiskacsát”!

      A Szigeten is keresd a „rút kiskacsát”!

    • Orvosi bravúr került a Guinness Rekordok Könyvébe

      Orvosi bravúr került a Guinness Rekordok Könyvébe

  • egynapos sebészet
    • Egynapos sebészet: új szakmai kollégiumi tagozata van a területnek

      Egynapos sebészet: új szakmai kollégiumi tagozata van a területnek

    • Megnyílt az egynapos sebészeti ellátás Csepelen

      Megnyílt az egynapos sebészeti ellátás Csepelen

    • Covid-kátyúból kilábaló egynapos sebészeti ellátások

      Covid-kátyúból kilábaló egynapos sebészeti ellátások

Zacher Gábor: "Nem lelkizgetünk, meló van!"

Lapszemle 2020.03.29 Forrás: Mandiner
Zacher Gábor:

A járvány elharapózásának elkerülése azon múlik, hogy mennyire tartják be az emberek a karanténkorlátozásokat.

Láthatatlan ellenséggel küzdünk, akivel szemben még nincs meg a fegyver – mondja Zacher Gábor a karantén betartásáról a Mandinernek. Az ország toxikológusának retinájába égett az ürességtől kongó Vörösmarty tér: aggódik a karantén betartásáért, de közben bízik az ország és az orvosok helytállásában. A most egyszerre mentőző és sürgősségi orvosként is dolgozó Zacherrel arról beszélgettek: hogyan éli meg a járványt, mire számít, ha vége lesz – és hogy lesz-e vajon össznépi megtisztulás. 

Jó négy éve beszéltünk utoljára. Hogy van? 

Jól. Igaz, kicsit fáradtan, harminchat órát dolgoztam a hatvani sürgősségi osztályon, ami elég jó meló. Nagy szélben, hóesésben futottam ott, olyan helyen, ahol még nem, a Zagyva partján. Nagyon jó volt. Lassan hazaérek, lesz egy kis semmittevés, holnap éjszaka megyek egy újabb harminchat órás etapra. 

Mit keres Hatvanban? 

Az egyik kedves barátom – az ottani sürgősségi osztály vezetője – felhívott, hogy kevesen vannak a csapatában, szakorvosra volna szüksége. „Ákos, ott a helyem” – mondtam, és a héten kezdtem. Mellette mentőzöm, épp az imént hívott a regionális főorvos, hogy jó lenne, ha módosítanám az óraszámaimat, eddig negyvennyolc órás részállásos szerződésem volt, ezt most feljebb emeljük. Lassan két éve amúgy is mentőzöm, előtte utoljára 1982-ben ültem mentőautón. Igazából a naptáram tele van lukakkal, a klasszikus egyetemi előadásaim offolódtak, online van két-három órám. Időm, mint a tenger, természetesen idézőjelben: ugyanúgy elfoglalt vagyok, mert többet tudok pörögni a szakmával. Most erről szól az életem.

Sürgősségi orvosként és mentősként nyilván nem tudja, de magánemberként betartja a járványhelyzet miatti korlátozásokat? Találkozik a fiával, barátaival, vagy a neten tartja csak a kapcsolatot velük?

Nem vagyok egy online király. A fiammal minden nap beszélünk telefonon, olyan tíznaponta egyszer kimegyek hozzájuk Törökbálintra. Azon kívül, hogy elmegyek dolgozni, ülök a mentőautón, ott vagyok a sürgősségin, lemegyek boltba meg elmegyek futni, nem nagyon mozgok. Képzelje, szombaton este hat körül futottam a városban. Dermesztő volt. Tök üres volt a belváros, olyan volt, mint egy kísértetek lakta hely. Ember nem volt rajtunk kívül a Váci utcában. Az gyenge kifejezés, hogy kongott az ürességtől a Vörösmarty tér. Hatvanéves vagyok: én nem, de a nálam húsz évvel idősebbek átélhették '56-ot, bár a háborút ők sem nagyon. Anyám még mesélt az ostromról, hogy milyen érzés volt előjönni a pincéből, de mi még nem találkoztunk ilyennel. Éppen ezért volt nagyon megdöbbentő, szinte félelmet keltő élmény a futásom az üres városban. Kicsit a tévéostromos emlékeimhez hasonlítanám. 2006 is azért volt különös, mert az orrunk előtt zajlott, azt megelőzően maximum tévében láttunk hasonló tüntetést Párizs vagy Berlin utcáin. Nem voltunk rá felkészülve, a hatóság sem, mint ahogy ezt később be is vallották. Édesanyámék ott laktak a Jégbüfé-házban, az ablakon kihajolva néztem végig a Ferenciek téri csatát. Nem biztos, hogy mindig tudok ezzel az emlékkel valamit kezdeni. Annál józanabb vagyok, hogy rémálmaim legyenek ettől, de beleégett a retinámba. Ugyanígy beleégett a koronavírus miatt kihalt város is. Nagyon megdöbbentő volt. 

Hogyan éli meg ezeket a napokat?

Nézze, sürgősségi orvos vagyok, ott kell lenni, dolgozni kell és pont. Részben azért, mert szeretem a munkámat, részben azért, mert ez pontosan olyan időszak, amelyre az ország és mi sem vagyunk felkészülve. Ezalatt most nem az egészségügyi készültséget értem, hanem azt, hogy, mint mondtam, ilyen helyzetet még nem éltünk át. Azzal együtt, hogy új a szituáció, mégsem olyan, mint mondjuk egy földrengés vagy háború, amikor elpusztul az infrastruktúra is. 

Ez sovány vigasz azoknak, akik éppen most vesztik el a munkájukat vagy csúszik ki a lábuk alól a talaj.

Az más. A házak ettől még nem dőlnek össze, jó eséllyel lesz áram, víz és így tovább. Jelenleg olyan láthatatlan ellenséggel küzdünk, akivel szemben még nincs meg a fegyver. Addig viszont olyan megoldásokhoz kell folyamodni, mint hogy maradj otthon, izoláld magad. Ehhez viszont szükség van a lakossági együttműködésre, ami, valljuk be őszintén, nem mindig van meg.

Mert egyszerűen nem veszik komolyan a helyzetet. Hogyan lehetne velük megértetni, hogy tényleg baj van? 

Folyamatosan kommunikálni kell velük, elmondani ötször, tízszer, százszor. Nagyon érdekes, hogy milyen társadalmi szokások lehetnek összefüggésben a járvány terjedésével. Tegnap olvastam egy európai statisztikát a vécéhasználat utáni kézmosásról. Míg Magyarországon az emberek 83 százaléka él vele, addig Olaszországban ez az arány nem éri el, Spanyolországban pedig alig haladja meg a 60 százalékot. Hol van most a legsúlyosabb járványügyi helyzet? Spanyolországban és Olaszországban. Magyarán szólva olyan alapvető dolgok, mint a kézmosás hiánya hozzájárul a betegség elterjedéséhez – persze nemcsak ettől van járvány, de ezért is. Másik ilyen érdekes statisztika, hogy Európán belül Olaszországban és Spanyolországban él a legtöbb 15-29 év közötti fiatal a szüleivel. Több generáció lakik együtt, komolyak a családi kötődések és a hétvégi mobilitások is. A harmadik érdekes statisztika: míg korlátozás nélkül, normál esetben 30 nap alatt 450 embert tudnék megfertőzni, addig, ha csak ötven százalékkal redukálom a mozgásom, ez a szám ötven alá csökken. Ha pedig 75 százalékkal venném vissza az érintkezéseimet, mindössze tíz embert tudnék veszélybe sodorni. Ezeket a tényeket kell azok elé tárni, akik azt mondják, „nem maradok otthon, én úgyse kapom el”

Talán a tényektől kicsit magukba szállnak. Ilyen kommunikációra van szükség. Meg olyanokra, amikről végre a miniszterelnök is beszélt, hogy nem tudjuk, mennyi tünetmentes hordozó van Magyarországon. Nagyon fontos viszont, hogy nem szabad pánikot kelteni. Tudományosan bizonyított tény, hogy a stressz-szituáció gyengíti az immunrendszert. Pontosan elég stresszkeltő megnyitni az online világot, rámegyek bármelyik – nem csak magyar nyelvű – hírportálra, és ömlik felém a korona, korona, korona, korona. Bőven elég ez is, nem kell olyan jósolgatásokba belemenni, hogy vajon hányan fertőződnek és halnak meg. Nincs, aki biztosat tudna mondani. Ha egy szakértő tíz-tizenöt halottat prognosztizál és meghalnak százan, rögtön rásütik a bélyeget, hogy hazudott. Ha fordítva történik mindez, akkor abból lehet ugyan politikai tőkét kovácsolni, csakhogy a járvány nem politika.

...

Tud valami biztatót mondani? Bírni fogja a nagy rohamot az egészségügyi rendszer?

Hogy mennyi beteg lesz és el tudjuk-e majd látni őket, azt nem lehet megjósolni. Nagyon remélem viszont, hogy elkerüljük, amit Olaszországban megtapasztaltak az orvosok: hogy több beteg közül kelljen kiválasztanunk, melyiket tesszük lélegeztetőgépre, és melyiküknek nem jut esély. Ezek hihetetlen kemény döntések. A járvány elharapózásának elkerülése azon múlik, hogy most, a csoportos megbetegedések fázisában mennyire tartják be az emberek a karanténkorlátozásokat. Nagyon sok múlik ezen a fegyelmen.

...

Rengeteg orvos és szakdolgozó között megfordul: hogyan látja, milyen állapotban vannak? Megint ők viszik a hátukon a komplett országot.

Meló van, nem lelkizgetnek.

Mi az, ami hajtja ezeket az embereket?

A Fradi-szív. Még mindig bennünk van, hogy csináljuk. Hát ez a dolgunk, basszus. 

További részletek a cikkben.

Legolvasottabb cikkeink