Aki öt évig mentőzik, már nem tágít…

A hír egy a napi sok közül: "a váci mentőállomás dolgozója, Kovács László nyerte a mentőgépjármű-vezetők Tiszaújvárosban rendezett első országos ügyességi és szakmai versenyét." Tudom, hogy nehéz elméleti és gyakorlati feladatokat kellett teljesítenie a megmérettetést vállaló 44 mentősnek, azt is tudom, hogy az erkölcsi elismerés mellett több ajándékot is hazavihetett a győztes - ezért nem a versenyre, hanem a miértekre vagyok kíváncsi.

Miért vállalja valaki nap mint nap a veszélyt a zsúfolt, renitens autósoktól hemzsegő utakon, amikor egy vagy több beteggel, sérülttel a kórház felé robog, és "hivatalból" talpig nyomja a gázt? Miként dolgozza fel a lélek a szembesülést a halállal, a reménykedő, majd összetört hozzátartozóval? Hazaviszi-e a mentős a stresszt, amelyet szolgálat közben óhatatlanul úgy szív magába, mint szivacs a vizet? Megéri-e havi 100 ezerért?

- Tudja, az ember a gyermekkori álom megvalósulásáért sok mindenre képes - vág a közepébe a "győztes", aki a mentő gépkocsivezetői képesítés mellé a szakápolóit is megszerezte. A most 37 éves férfi 1997. május 5. óta hallgatja egészen közelről a sziréna hangját, és szándékai szerint belátható időn belül nem is akar pályát módosítani. Azt mondja, aki öt évet lehúz a mentőknél, az ott is ragad, ő pedig lassan a háromszor ötöt is "teljesíti".

- Mi hajtja nap mint nap?

- Az, hogy mielőbb kiérjek a megjelölt helyszínre a betegért, majd a lehető leghamarabb bejuttassam őt a kórházba. Minden egyes vonuláson a toppon kell lenni, mindig a maximumot kell magamból kihozni. Akit épp viszek, az nem tehet arról, hogy útban hozzá esetleg elém vágott egy autós, vagy hogy a csúcsforgalomban araszolók egy része rá sem hederített a szirénára.

- Azt hittem, hogy a szirénát hallva szinte automatikusan lehúzódnak az autósok - én legalábbis így teszek…

- Vannak, aki valóban utat nyitnak nekünk, míg mások - gondolván, hogy nekik szól a gesztus - vad előzésbe kezdenek, hiszen övék a pálya… De említhetném az M3-as bevezető szakaszán már-már divattá vált autós módszert is: jó néhány sofőr szorosan ránk tapad, hogy a mi sebességünket "meglovagolva" húzzon el a kocsisor mellett, ameddig csak lehet.

- Ilyenkor dühös, netán káromkodik?

- Inkább sűrűn hátrapillantgatok, nehogy egy hirtelen fékezés miatt belém csattanjon a "tapadós" jármű.

- Szóval figyel az útra, előre, oldalra, sőt hátra, és persze a beteg állapotára is (mennyire kell sietni). Ilyen jól bírja a stresszt?

- Muszáj. A fokozott hanghatást és a stresszt egyformán bírnunk kell.

- S a sérült, esetleg a halott ember látványát? Ismerőseim szerint aki efféle területre "téved", az előbb-utóbb immunissá válik, egyébként nem tudná folytatni másnap. Hihetetlenül hangzik - elvégre nem gépek, hanem érző emberek vagyunk…

- Akadnak esetek, amelyeket sem megszokni, sem feledni nem lehet. A vétlen autósok halála, az úgynevezett diszkóbalesetek fiatal áldozatai vagy a gyermektragédiák viselnek meg a legjobban. Mivel jómagam is apa vagyok - egy ötéves kislányt nevelünk a feleségemmel - a gyermekhalál különösen megrendít. Soha nem felejtem el például, amikor egy 5-6 éves körüli kisfiú kerékpáros balesetéhez riasztottak minket Vác belvárosába. Egy-két perc alatt kiértünk, de a kicsin már nem lehetett segíteni, a karjaim között halt meg. Az egyik legjobb barátom fia volt… Betettem a testet a mentőbe, csakhogy ne kelljen azonnal megmondanom a folyamatosan kérdezősködő és reménykedő apjának: vége… Gyakran eszembe jut az az idős néni is, akinek rákos, menthetetlen férjét szállítottuk kórházba, miután újraélesztettük. A hölgy gondosan betakargatta a mentőbe helyezett férjét, nehogy megfázzon útközben.

- A józan ész azt diktálja, hogy kell lennie egy másik serpenyőnek is! Egy ellensúlynak, amelyet a mentősök is biztosan csak úgy neveznek: siker. Mi számít önnél sikernek?

- Egy eredményes újraélesztés. Vagy ha súlyos sérültről szól a riasztás, de a helyszínen kiderül: könnyebb az eset.

- S mit érez "vakriasztáskor"? Amikor valaki heccből telefonál, és hív mentőt?

- Régebben elég gyakori volt az ilyesmi, de amióta a digitális telefonrendszerünk minden egyes hívószámot rögzít, vagyis visszahívható, és néhány keresztkérdéssel körbetapogatható a gyanús bejelentő, azóta csak ritkán vezetnek félre.

- Sűrűn hallani mentősöket ért atrocitásról - Önnel is előfordult ilyesmi?

- Épp a múlt héten. Egy részeg embert akartunk felvenni a kocsiba, amikor a szintén részeg társa tettleg megfenyegetett, rendőrt kellett hívnunk.

- Eljárás is indult?

- Persze, hisz közfeladatot ellátó személyeknek minősülünk. Ha nem biztonságos a helyszín, azt minden esetben azonnal jeleznünk kell a központnak, onnan intézkednek.

- Hallani feltört, kifosztott mentőautókról is, meg arról, hogy ezekben az esetekben milyen körülményes a nehezen beszerzett holmikat pótolni. A váci mentősök is pénzszűkében szenvednek?

- Szerencsére saját alapítványunknak köszönhetően mi szinte dúskálunk a jobbnál jobb felszerelésekben: a gerincrögzítő ágyaktól kezdve a defibrillátorokon át a Forma1-ben kifejlesztett KED mellényig - a beszorult sérültet rögzítjük ezzel -, tehát minden van, aminek lennie kell.

- Ha már a "lennie kell" kifejezést használta: hogy áll a szabad idővel és a fizetéssel? Mert ugye, mindkettőnek lennie kell(ene) elegendő mennyiségben.

- Reggel héttől este hétig vagy estétől reggelig tart a műszak, közben egy-egy szabadnappal, ha nem ugrasztanak be valaki helyett. Mindennel együtt nettó 100 ezer forintot viszek haza havonta.

- ???

- Igen, ennyi. Mégis úgy gondolom: a szellemi fáradtság, a stressz és minden más "ártalom" ellenére jól tettem, hogy valóra váltottam a gyermekkori álmomat.