Szél Ágoston: nemzetközi tudásközponttá válhat az Egyetem

Általános orvosi diplomáját prof. dr. Szél Ágoston 1980-ban a SOTE-n szerezte, majd ugyanazon évben a II. Sz. Anatómiai Szövet- és Fejlődéstani Intézetben lett orvosgyakornok, később egyetemi tanársegéd, végül adjunktus. 1996-2000 között a Humánmorfológiai és Fejlődésbiológiai Intézetben egyetemi docensként dolgozott, 2002-2003-ban az intézet igazgatóhelyettese, azt követően máig igazgatója. Szakterülete a színes látás fejlődésbiológiája és az elektronmikroszkópia. Kutatási területe az összehasonlító fotoreceptor-, retinamorfológia és a fejlődésbiológia.

1989-ben kandidátusi címet szerzett, 1996-ban a tudomány doktora lett. 1997-2000 között Széchenyi professzori ösztöndíjas volt. 2000-től egyetemi tanár. A Semmelweis Egyetemen különböző bizottságok elnökeként, kari vezetőként, hat évig a Doktori Tanács elnökeként, három évig az egyetem általános rektorhelyetteseként dolgozott. És immáron harmadik esztendeje a Semmelweis Egyetem rektora.

- Minek köszönhette, hogy Önre szavaztak a rektorválasztásakor?

- Talán a helyismeretnek, a kollégákkal és a hallgatókkal fenntartott jó kapcsolatnak vagy éppen a sokrétű felső vezetői tapasztalatnak köszönhettem a rektori megbízatást.

– Hogyan egyeztethető össze a kutatómunka, a rangos, egyben hatalmas intézmény vezetése?

– Óriási nagy a rektor felelőssége. Azt hiszem, az embernek az egyetemen kell felnőnie, évtizedeket eltöltenie ahhoz, hogy kellő tapasztalatot gyűjtsön, rálásson a dolgokra, a törekvése hiteles legyen. Másfél évtizede legkülönbözőbb posztokon vezető pozíciót töltök be ugyan, de a tanszékvezetéssel megválasztásom óta nem hagytam fel. Az egyetemen ez a bevált gyakorlat. A tudománytól sem köszöntem el, hiszen a gyakorlati laboratóriumi tevékenységet a kollégáim végzik ugyan, de bármikor kérhetnek tőlem tanácsot és persze a kutatómunkát nyomon követem. Helyettesemen, tanulmányi felelőseimen keresztül folyamatosan kapcsolatot tartok a tanszékkel, akkor is, ha személyesen nem tudok mindenkor jelen lenni. Ha szükséges, konzultálunk és egyeztetünk.

– Nem „oltja ki" a rektori feladatkör a tanszékvezetői munkát?

– Van, aki azt mondja, hogy a két feladat árt egymásnak, szerintem viszont egyik nem akadálya a másiknak. Lehet vitatkozni azon, hogy szerencsés-e, ha ideiglenesen az igazgatósággal, tanszékvezetéssel kapcsolatos feladatkört a rektorsága alatt felfüggeszti az ember, és a kettőt nem együtt műveli. Csakhogy az alaptevékenység elhagyása egyúttal azzal járhat, hogy a mindennapi valóságtól elszakadhatna a rektor. Mindenesetre nekem kell, hogy az intézetbeli apró-cseprő ügyekről értesüljek, szükség esetén azokról döntsek. Ha sikerül megfelelő helyettesekről gondoskodni, akkor a két beosztás semmiképpen sem hátrány. Rektorként sok időt töltök az irodámban, de hét nem múlik el úgy, hogy a világ legkülönbözőbb tájáról ne fogadjak egyetemi küldöttségeket és vendégeket, vagy éppen magam ne utazzam valahová külföldre. Például legutóbb a spanyol nagykövet bemutatkozó látogatásra jött hozzánk, az országából érkező és nálunk tanuló hallgatók sorsát, helyzetét tekintettük át. Közben nigériai, indonéz, kazah, kínai és német vendégeket fogadtunk.

– Fontos kérdés, hogy vajon a Semmelweis Egyetemnek, vagyis az orvosképzésre koncentráló oktatóhelynek a rektora orvos, vagy más végzettségű szakember legyen?

- Az országban összesen négy egyetemen történik orvosképzés, háromnak a rektora orvos, a negyediknek nem az. Magam, bár orvos vagyok, nem végzek klinikai munkát. És a mögöttem álló három esztendőben semmiféle hátrányát nem láttam annak, hogy 10 évnyi körzeti ügyeleti munkát leszámítva, nem praktizáltam. Az orvosi végzettséget azonban elengedhetetlennek tartom egy vezetőnek, aki olyan biomedicinális felsőoktatási intézményt vezet, mint a Semmelweis Egyetem. A TF kiválásával pedig különösen indokolt, hogy az öt karral működő intézményünket, mint orvos-egészségügyi szakegyetemet ismerjék szerte a világban.

– Medikusévei alatt, majd különböző szinteken betöltött munkaköreiben az évtizedek során mindig történtek változások az egyetem életében…

- Igen, és ezek sokszor nehezen megvalósítható átalakulásokat eredményeztek. Most is koncepcionális változásokra van kilátás az egészségügyben. Még hiányzik a kikristályosodás a jövő útján. A konszolidáció után nullszaldósra tervezett költségvetést csak jelentős szerkezeti átalakulások árán lehet elképzelni. Egyelőre nincs kodifikálva, hogy milyen lesz a magán-, illetve az állami egészségügyi ellátás, miként történik majd ezek finanszírozása. Az egyetemünknek is van egy kft.-je, amelyben a munkatársak szabad kapacitásait igyekszünk hasznosítani. A kft.-t komoly jövedelemszerző és bevételnövelő vállalkozásnak tekintjük – és élni is kívánunk vele. Várakozó állásponton vagyunk, bízunk benne, hogy az új jogszabályok világosan kimondják majd, hogy milyen módon tehetjük azt meg.

– Ha már a finanszírozásnál tartunk, akkor úgy érzem, az orvoselvándorlás és a paraszolvencia kérdése megkerülhetetlen.

- Az utóbbi hónapokban csaknem naponta jelennek meg különböző hírek és információk ezekről a kérdésekről. Mivel a paraszolvencia, mint „bérkiegészítés", nagyon régóta uralkodik Magyarországon, biztos, hogy nagyon nehéz lesz a rendszerből kivezetni. Nyilvánvaló, hogy a fizetések elfogadható szintre történő emelése lenne az igazi megoldás az egészségügyben. Egy éve még a fiatal orvosok nyilatkozataiból úgy értesültünk, hogy igazából nem is igényelnének hazánkban nyolcszoros, tízszeres fizetést, megelégednének akár másfél-kétszeres béremeléssel is, ahhoz, hogy ne hagyják el Magyarországot. Ma már inkább háromszoros béremelést emlegetnek. Ez lenne az ára annak, hogy a frissen végzettek itthon maradjanak, továbbá, hogy a páciensektől ne fogadjanak el paraszolvenciát. Most 100-200 ezer forintnyi emelésre vannak ígérvények, ám úgy tűnik, ez nem igazán vonzó perspektíva, a fiatal orvosok ekkora fizetésemelés helyett még mindig inkább külföldön keresnék a boldogulásukat. Mindenesetre, valamilyen módon el kell kezdeni a probléma megoldását. Szerintem az orvostársadalom többsége a paraszolvenciára úgy tekint, mint az életét megkönnyítő, de mindenképpen megalázó, rossz megoldásra. Az orvosok is tisztességes módon, előre kialkudott bérért szeretnének dolgozni. A paraszolvencia felszámolásáig biztosan csak több évtized alatt juthatunk el. Egyelőre sajnos nincs itt a Kánaán az egészségügyben. Nem hiszem, hogy az én aktív életemben eljön az a pont, amikor az orvosok fizetése kompenzálni tudja a hálapénzt.

– Mi kell ahhoz, hogy végül is így történjenek a dolgok?

- Mindjárt a kezdetnél meg kellene értetni a medikusokkal a paraszolvencia erkölcstelen voltát. Sajnálatos, hogy az a közeg, ahová bekerülnek, éppen ellene hat ennek a felismerésnek. A gyógyintézményben ugyanis azt látják, hogy a paraszolvencia gyakorlata széles körben virágzik. A medikusok és a rezidensek figyelmét nem kerüli el a borítékdugdosás, az „under the table money" átadása. Ha azonban valaki úgy indul a pályáján, hogy tudja, elfogadható fizetéssel számolhat, akkor meggyőződésem, a paraszolvencia idővel kiszorítható lenne a rendszerből és a zsebekből. Magam is jól tudom, nagyon nehéz kérdésről van szó, hiszen a beteg tisztában van a megalázóan alacsony orvosi fizetéssel, az élete viszont a kezelőorvos kezébe kerül. A páciens, vagy hozzátartozója úgy érzi, hogy külön figyelmet, maximális színvonalú ellátást csak a „hálapénznek" köszönhetően kaphat az egyébként is gyenge színvonalú infrastruktúrában. Az orvos pedig alacsony fizetésére tekintettel úgy érzi, hogy neki jár a hálapénz.

- Mint tudjuk, a betegek sok mindent megtesznek a gyógyulásukért….
- Valóban nagyon különös helyzeteket teremtene az a próbálkozás, amelyben megegyezéssel, vagy törvényi kényszerrel próbálnák megakadályozni a paraszolvencia kitiltását. Fontos kérdés továbbá az is, hogy jogi értelemben elkülöníthető-e az előre vagy az utólag átadott paraszolvencia. Az előre átadott és átvett „hálapénzt" ma minden tisztességes gyógyintézményben tiltják és vesztegetésnek tekintik (egyetemünk is kiadott egy ilyen értelmű rektori nyilatkozatot). Az utólag kapott hálapénzt, amely a beteg megelégedését fejezi ki, viszont a törvény nem tiltja. A gond ezzel az értelmezéssel „csupán" csak annyi, hogy a krónikus betegek ellátása során (vagy a háziorvosi gyakorlatban), ahol rendszeresen kerül sor orvos-beteg találkozásra, vajon meg lehet-e különböztetni az előzetesen és az utólagosan átadott (átvett) paraszolvenciát.

- Nem akarok eretnek lenni, de elsősorban miért nem más szakmákban, miért pont az orvosoknál kell gyorsan fizetést emelni?

– Talán azért, mert az elvándorlásnak sehol másutt nincs akkora veszélye és drámai következménye, mint az egészségügyben. Más szakmákhoz képest az orvosok nyelvtudásuknak köszönhetően és a kiváló képzési színvonal miatti kelendőségük folytán könnyebben vesznek vándorbotot. Nálunk már az egyetemi évek alatt elengedhetetlen a nyelvismeret. És nemcsak a nyelvvizsga miatt, hanem a tananyag elsajátítása miatt is…

- Csakhogy ezek birtokában külföldön könnyebben elhelyezkedhetnek.
- Önmagában nem ezzel van a baj, hiszen a Semmelweis Egyetemen mi is három évtizede oktatunk három nyelven, és elvárjuk, hogy oktatóink egy vagy több világnyelvet beszéljenek, hallgatóinknak is szükséges az idegennyelvtudás. Az, hogy hallgatóink és oktatóink elmenjenek külföldre tapasztalatszerzés céljából, nagyon is hasznos. Ugyanakkor emellett olyan motivációs tényezőkre van szükség, amiért már megéri hazajönni. Mivel lehet az eltávozottakat visszacsábítani? Például a MTA Lendület Pályázatának köszönhetően a fiatal tudósok közül sokan visszatértek már, és a jövőben is vissza fognak jönni. Mások pedig, akik éppen indulnának külföldre, meggondolják magukat, mondván, magyarok vagyunk, szeretünk a hazánkban élni, dolgozni. Mi angolul, németül, spanyolul is remekül kommunikálunk, oktatunk, de mégis, a legjobban az anyanyelvünkön boldogulunk. Itt látom annak a lehetőségét, hogy ha az egészségügyi kormányzat jól „be tudja lőni" azt a képzettségnek és kornak megfelelő bérnövekményt, amivel az orvosok, az egészségügyi szakdolgozók itthon tarthatóak, akkor lehet már jövőképünk.

– Hát nem kis gond, hogy közben rendezésre vár a praxisban régebb ideje dolgozók bére is…

- Természetesen, de gondoljon csak bele! Amíg valaki rezidens, az ösztöndíjával egészen jól megvan, nem kívánkozik külföldre távozni. Amikor azonban szakorvossá lesz, akkor lezuhan a fizetése, és ilyenkor készül más országba távozni… Természetesen feszültséget jelent az ösztöndíj és a praxisban régebb óta dolgozók bérkülönbözete. Ezért nincs alternatívája a folyamatos, felmenő rendszerben történő bérrendezésnek.

- Igen, de ha a kezdő orvosoknak felemelik a bérét, márpedig az több milliárd forint lenne.

- Gyors megoldásra nem látok lehetőséget. A fokozatosság a lényeg. A legkomolyabb emelést a fiatal szakorvosok kellene, hogy kapják, de az idősebbeknek is – ha kisebb mértékben is -, de fokozatosan emelni kell a bérét. Továbbá vannak kitűnő klinikus oktatóink, akiket nagyon komoly belső motiváció hajt a hallgatók felé, és képesek a paraszolvenciával kapcsolatos tévhiteket helyre tenni. Azok, akik ilyen oktatókkal találkoznak, igazi mestereket ismernek meg, és nemcsak a szakmai ismereteket sajátítják el, hanem az erkölcsi üzenetet is megértik. És ha majd egyszer ők lesznek oktatók, a korábban szerzett tudásukat és erkölcsi meggyőződésüket is átadják a következő nemzedéknek. Maguk is mesterekké válnak… Azt hiszem, az egyetem egyik legfontosabb feladata az, hogy a hallgatókat próbálja meg a lehető legmagasabb erkölcsi szintre vezetni, és a legemberibb módón próbálja meg kiszolgálni és felnevelni őket. A beléjük fektetett energia így megtérül, egykori hallgatóink visszajönnek és tovább adják az elvetett magot.

- Amit a gyakorlatokon oktatókórházakban látnak a hallgatók, az mennyire motiváló az itt maradásra, illetve mennyire taszító, továbblépésre serkentő?

- Egyetemünkön is van olyan klinika, amelyen ha végig sétál valaki - akár betegként, orvosként, egészségügyi szakdolgozóként -, hát igen szomorú kép fogadja. Ehhez képest külföldön a legmodernebb eszközökkel felszerelt kórház vendégorvosának lenni bizonyára üdítő, tanulságos, a fizetéstől függetlenül maradásra ösztönző élmény. De nálunk is vannak kitűnően felszerelt osztályok és műtők. Nagyon bízunk abban, hogy a Korányi projekt működése jelentősen javítja majd a helyzetüket, de ilyen típusú beruházások tucatjaira lenne ahhoz szükség, hogy kórházi állományunk elfogadható színvonalú legyen. Érzelmi oldalról talán a hazaszeretetre, a családra, a barátokra, mint megtartó erőre lehet hivatkozni.

- Milyen jövőképet dédelget?

- Nézze, a 245 éves Semmelweis Egyetem igen elismert egész Európában, de a tengerentúlon is. Amikor jönnek hozzánk vendégek és a SE történetéről beszélgetünk, mindig derűsen nyugtázzuk, hogy mi ennyivel, meg annyival vagyunk idősebbek vendégeink intézményénél. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy elavult az intézményünk, hanem éppen ellenkezőleg! Egy egyetem patinája, a múltja, a hagyományai a legfontosabbak, azokból tud gyökeredzni. Itt ahol ülünk, híres professzorok arcképei láthatóak. Aki hallott róluk, okkal felkiálthat: ezek a hírességek mind itt dolgoztak, tanítottak… fantasztikus érzés ez. A múltból nagyon sokat meríthetünk. És legalább ennyire fontos, hogy a múlt alapján milyen jövőt vagyunk képesek kialakítani. Mi abban gondolkodunk, hogy a Semmelweis Egyetem közép-európai oktatási centrummá váljon, amely felé már most nagy léptekkel haladunk. Egyre több nemzetközi kapcsolatot építünk, ápolunk, amiből komoly közös pályázatok, kurzusok, oktatási programok keletkeznek. Tehát mindenáron a nemzetköziségünket kell fokoznunk, de úgy, hogy közben a magyarságunkat is hangsúlyozzuk, megtartsuk. Másként fogalmazva: a Semmelweis Egyetem magyar egyetem, ahol magyar oktatók tanítanak, akik több nyelven is képesek a tudásukat a hallgatóiknak továbbadni, kimagasló színvonalú tudományos munkát és betegellátást végezni.
Azt gondolom, hogy ha a tradícióhoz a jövőképet kell melléállítani, akkor az innováció egyik legmarkánsabb megnyilvánulása az, hogy minél több olyan képzésben vegyünk részt, amelyek révén portékánkat, szellemi termékeinket képesek vagyunk eladni. Sajnálatos tény, hogy nemcsak az egészségügy, hanem a felsőoktatás is mélységesen alulfinanszírozott Magyarországon. Van, aki tagadja, van, aki kimondja. Én az utóbbiakhoz tartozom. Nekünk mindent meg kell tennünk azért, hogy a bevételeinket növeljük. Miközben nemcsak pénzt termelünk, hanem a tudást is forgatjuk, meggyőződésem, hogy idegen nyelvű orvos-egészségügyi képzésünk az egyik legfőbb kitörési pont. A hallgatói létszám növelése, ehhez megfelelő infrastruktúra kialakítása, a megnövekedett tennivalókhoz az oktatói létszám hozzáigazítása révén válhat a Semmelweis Egyetem igazi nemzetközi tudásközponttá. 

Fotó: Kovács Attila, Semmelweis Egyetem