• nátha
    • Fújd ki rendesen! Minden a nátháról

      Fújd ki rendesen! Minden a nátháról

    • Alvadásgátló mellett a nátha terápiája sem egyszerű

      Alvadásgátló mellett a nátha terápiája sem egyszerű

    • A felsőlégúti nyavalyák könnyen megkeseríthetik a karácsonyt

      A felsőlégúti nyavalyák könnyen megkeseríthetik a karácsonyt

  • melanóma
    • A szemben és a köröm alatt is lehet rejtett melanóma      

      A szemben és a köröm alatt is lehet rejtett melanóma      

    • Ismeri a melanoma 15 rizikófaktorát?

      Ismeri a melanoma 15 rizikófaktorát?

    • A mesterséges intelligencia az anyajegyszűrésben

      A mesterséges intelligencia az anyajegyszűrésben

  • egynapos sebészet
    • Duplájára nőtt az egynapos sebészeti ellátások aránya

      Duplájára nőtt az egynapos sebészeti ellátások aránya

    • Két és félszer több az egynapos műtét a győri Petz-kórházban

      Két és félszer több az egynapos műtét a győri Petz-kórházban

    • Egynapos ellátási egységet adtak át a pécsi szívcentrumban

      Egynapos ellátási egységet adtak át a pécsi szívcentrumban

1956 és 2020

Október 23.-a hajnalán, ezt a cikket írva elkerülhetetlen a párhuzam az 1956-os küzdelmek, és napjaink között.

A nagyvilágnak már csak egy egyszerű négyjegyű szám 1956. Nekünk, magyaroknak az egyik legnagyobb ünnepünk. A világ országaiban a történelemkönyvekben néhány elismerő sor, „volt egyszer egy kis, (többnyire távoli) nemzet”, amelyik szembeszállt egy világhatalommal, amely lassan 30 éve már nem létezik. A magyaroknak, éljenek bárhol a földgolyón, ma még élő, eleven emlék. A fontosabb médiumok a nagyvilágban még röviden megemlékeznek, a politikusok és a diplomaták kifejezik tiszteletüket, a követségeinken, ha a járvány engedi, ünnepi fogadást tartanak. Ide meghívják a környéken élő magyarokat is, akik boldogan, de egyre fogyatkozó számban meg is jelennek. 1956 forradalma legalább negyedmillió magyart adott a nagyvilágnak, akik szétszóródtak minden földrészen, szinte minden országban, és találkoztak a II. világháború menekültjeivel és a XIX.-XX.- századforduló kivándorláshullámainak magyarjaival, illetve azok leszármazottaival. Valójában szép nagy diaszpórát alkotnak, bár a gyerekeik és pláne az unokák egyre kevésbé tudnak magyarul. De az identitás tovább él, mint a nyelv, azt kevésbé alakítja át a környezet.

De az „ötvenhatosok” is egyre fogynak. Aki 56-ban 20 éves volt, az ma 84, de aki 16, már ő is 80. Márpedig az emberi élet véges. Az 50 éves évfordulón még számosan megjelentek, emlékeztek, de a hatvanadikon már nagyon kevesen. 1957-től 1989-ig a hivatalos „kánon” ellenforradalomról beszélt. Megjegyzem, ezt a szót otthon soha nem hallottam. Később az egyetemen, de a kórházakban sem. Legalább is a normális emberi érintkezésekben. Generációm akkor találkozott először a valóság és a politikai kommunikáció feszülő ellentmondásával. (Később már annál többször – de ez már egy másik történet)

Mert az egészségügy természetesen mélyen és sokrétűen részt vett a forradalomban. Az orvostanhallgatók október 23.-a kora délután még a Bölcsészkar Gólyavár nevű előadójában gyülekeztek a Petőfi Kör által rendezett „orvosvitára”, amely azután félbeszakadt, mert az események felgyorsultak. Az orvosok, ápolók és szabadnapos mentősök már együtt vonultak a tüntető tömeggel az utcákon, együtt hallgatták Sinkovits Imrét a Petőfi szobornál, de kora este, amikor először kezdtek lőni a Magyar Rádiónál, akkor az egészségügyiek többsége elindult a kórháza, a munkahelye, a mentőállomása felé, és sokuk gyakorlatilag haza se ment november 4-ig (legfeljebb tisztálkodni, ruhát cserélni és megölelni szeretteit), vagy amig a kórházukat találat nem érte, és egy időre kiesett az ellátásból.

Sőt, számosan még akkor se, mert a kórházak pincéjébe, a nem túl távoli háborús múltban kialakított óvóhelyekre együtt ment a súlyosabb sérültjeivel, betegeivel. Szerencsére a rendszerváltozás során még számosan megírhatták emlékirataikat, elmondhatták a lapoknak a történeteiket, így nagyon sok részletet tudhatunk az egészségügy akkori történeteiből. Feltűnik a beszámolókban, hogy az orvostanhallgatók milyen nagy számban álltak be segíteni, mindenütt, ahol szükség volt rájuk. A II.sz. Sebészeti Klinikán 20-25 orvos mellett 30 – 40 medikus dolgozott.

Kiemelkedik 1956 történeteiből az Országos Mentőszolgálat, melynek nemcsak a központi patinás épülete falán lévő emléktábla emlékezik meg a szolgálat áldozatairól, hanem a pincekórház, a Mentőmúzeum is bemutatja az emlékeiket. Fájó, de felemelő érzés a régi elszürkülő fekete/fehér fotókon felismerni azokat a bajtársakat, akik fiatal korukban életük kockáztatásával mentették a forradalom sérültjeit, majd a 70-es évek legelején, már jóval idősebben tanítottak a mentőtiszti tanfolyamon, szekundálhattunk mellettük a rohamkocsin, vagy az azóta sajnos bezárt Mentőkórházban.

Mivel az első napok harcai főleg Budapesten voltak, a kezdeti sérülthullám a bevárosi kórházakat érte. A Péterfy Sándor utcai kórház büszkén írja a történetébe és a homlokzatára:” a forradalom kórháza”. A Semmelweis (akkor Budapesti Orvostudományi Egyetem) egyetem II. számú Sebészeti Klinikája (ma ebben az épületben működik az ország egyik kiemelkedően fontos intézménye a Transzplantációs Sebészeti Klinika) kapta az első sérülteket, mert igencsak közel van a Magyar Rádió, de a következő napon, napokon már az I. sz. Sebészeti Klinika és a nem egészen egy éve alapított Országos Traumatológiai Intézet, de hamarosan a többi kórház is megtelt.

Október 23.-a hajnalán, ezt a cikket írva elkerülhetetlen a párhuzam az 1956-os küzdelmek, és napjaink között. „Annus mirabilis”, csodálatos év, írják a krónikáink Magyarországról, minden személyes tragédia ellenére, hiszen a szabadságért, az igazságért, a többi emberért, egy jobb világért történt minden. 2020, mint „Annus terribilis”, rettenetes év fog bevonulni a történelem lapjaira, amikor az egész világ küzd egy járvánnyal, aminek még nem találta meg a biztos ellenszerét.

Akkor az elnyomó politika volt az ellenség, ma egy RNS szál. A közös bennük, hogy mindkettő láthatatlan és mindkettő pusztító. Az egyiket emberek termelik ki, a másikat a természet. Nem könnyű velük megbirkózni.

A következmények súlyát, a küzdelem legkeservesebb részét mindkét esetben az egészségügy cipelte, cipeli. 1956 már emlékké nemesedett, a mai járvány még tombol, nem tudjuk hol a vége.

1956 egészségügyének hőseit többnyire ismerhetjük. A túlélőket kitüntették, az áldozatok nevét az intézmények falán emléktáblák őrzik.

A jelen gyógyító hősei még névtelenek. Ott küzdenek a folyamatosan növekvő nyomás alatt a mentőautókban, az intenzív osztályokon, a COVID részlegeken, a háziorvosi körzetekben, a patikákban. Már nekünk is vannak halottaink, betegeink, de most még nincs itt az emlékezés ideje.

Túl kell élni a járványt, segíteni, gyógyítani kell, de vigyázni magunkra, szeretteinkre, hogy legyenek majd olyan túlélők, akik ezt a küzdelmet is történelemként emlegetik.

VÉDD AZ EGÉSZSÉGÜGYET!

VÉDD AZ EGÉSZSÉGÜGYET!

MENTS ÉLETEKET!