A civilizációs zavarok mintaszerű betegségei

Az evészavarok három legismertebb típusa az elhízás, a kóros soványsággal járó anorexia és a falási-hányási ciklusokkal jellemezhető bulimia. Mindezek hátterében testi és lelki tényezők egyaránt szerepelnek. E zavarok gyakori volta népegészségügyi kérdést jelent. A kifejezett elhízás a hazai felnőtt népesség 20 százalékát érinti. Az anorexiás és bulimiás betegek száma a becslések szerint hazánkban 30-50 ezer között lehet – Túry Ferenc egyetemi tanár, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézet igazgatója.

Az elhízás hátterében sokszor belgyógyászati kórképek húzódnak, de a lelki okok is lényegesek. Sok adat szól az elhízás hátterében lévő társadalmi és kulturális tényezők fontossága mellett is. Az anorexia és a bulimia pszichiátriai kórkép, amelynek kezelésében a pszichoterápiának – az egyéni terápiától a csoportterápián át a családterápiáig – nagyobb jelentősége van, mint a gyógyszereknek. Az utóbbi időben a modern információs technológiák is megjelentek a kezelési spektrumon, például léteznek online segítő programok.

A súlyos zavarok kezelése kórházi ellátást és több szempontú megközelítést igényel. A megfelelő kezelésre a hazai pszichiátria helyzete jelenleg alig teremt lehetőséget. Ha az Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet a létrejön, abban lehetne speciális osztályt létesíteni. Komoly probléma továbbá, hogy a pszichoterápiák gyakorlatilag kiszorultak a társadalombiztosítás támogatási köréből, s leginkább költséges magánrendeléseken érhetők el.

Az evészavarok a modern civilizációs zavarok mintaszerű betegségeinek is tekinthetők, amelyekben leképeződnek a mai társadalmak ellentmondásai, például a „fogyassz, de légy karcsú". A karcsúságideál terjesztésében a vizuális médiumoknak döntő szerepük van.

Testépítők veszélyben

Az utóbbi egy-két évtizedben gyakorlatilag ötévente írnak le újabb és újabb evészavartípusokat. A modern evés- és testképzavarok között két kórképet kell kiemelni. Az egyik az izomdiszmorfia, vagy korábbi nevén fordított anorexia, amelyet 1993-ban írtak le. Ennek tünetei éppen fordítottak a női anorexiához képest: igen izmos, testépítő férfiakra jellemző, akik vékonynak tartják magukat, s nagyobb testméretekre törekszenek, sokszor anabolikus szteroidokkal segítve az izomtömeg növelését. E testképzavar lényege tehát az, hogy az izomtömeget, a test alakját betegek kisebbnek érzik, mint a valóságos állapot – magyarázza Túry professzor a tüneteket. Ennek az egyik változata a testzsírfóbia, vagyis attól való félelem, hogy a test zsírtartalma túlságosan magas.

Ezek a betegek szigorúan zsírmentes és kényszeres étrendet követnek, ennek mindent alárendelnek. Testépítést is azért folytatnak, hogy az izmaik „szálkásak" legyenek, azaz nem feltétlenül az izomtömeg növelése a cél.

A fiatal testépítők tartoznak a leginkább veszélyeztetett csoportba. Általában magasabb társadalmi rétegekből kerülnek ki, olyanok, akik meg tudják engedni maguknak a sok edzést és a speciális ételeket vagy a szteroidokat.

Hazai vizsgálatok alapján az izomdiszmorfia a testépítők 4-5 százalékában fordul elő. Igen kevesen fordulnak orvoshoz, s a környezetet, a családot sem zavarja az, hogy a fiú kényszeresen edz, hiszen úgy gondolják, hogy még mindig jobb, mintha drogozna vagy anorexiás lenne.

A családtagoknak feltűnhet a testmérettel való kényszeres foglalkozás, a testtel való megszállottság. Ilyenkor szükséges, hogy pszichológus vagy pszichiáter segítsen, s mielőbb elkezdődjön pszichoterápia. A kórkép hátterében ugyanis gyakran a férfiidentitás zavarai, önértékelési zavarok, a partnerkeresés problémái állnak.

A kezelés egyik útja a tünetek mélylélektani jelentésének a feltárása, a másik pedig a testtel kapcsolatos viszonyulások ítéletalkotásbeli korrekciója, a kognitív terápiák. Csoportterápiák is jók lehetnek, bár nehéz ilyen csoportot kialakítani a rejtőzködés miatt.

Az egészségre törekvés paradoxonja

A másik fontos és új keletű zavar az orthorexia nervosa, vagyis egészségesétel-függőség. Ezt 1997-ben írta le egy Bratman nevű amerikai orvos, aki szintén ebben szenvedett. A kórkép az egészségre törekvés paradoxonjának tartható. A betegek csak egészséges vagy annak tartott ételeket fogyasztanak, sok időt töltenek a táplálék beszerzésével és elkészítésével. Lényeges nembeli különbség nincs a gyakoriságban, s a kórkép idősebbeknél is előfordul, nem csupán fiataloknál (mint például az anorexia vagy bulimia esetében). A magasabb társadalmi rétegekből érkeznek a betegek, akik elég tehetősek ahhoz, hogy az étellel ilyen kényszeres módon bánjanak.

Pontos adatok nincsenek még az előfordulási gyakoriságról, de annyit lehet tudni, hogy az egészségügyben dolgozók, például a dietetikusok fokozott kockázattal rendelkeznek – egyes felmérések szerint a dietetikus hallgatók egyharmada is kimeríti az orthorexia kritériumait.

A kórkép felismerése a család számára könnyű: az ételek megszerzésével és elkészítésével, az egészséggel kapcsolatos aggályoskodással töltött rengeteg idő és beszűkült életvitel önmagáért beszél. A terápia hasonló elveken nyugszik, mint az izomdiszmorfia esetén: a mélylélektani magyarázat mellett az ételekkel, táplálkozással, egészséges életmóddal kapcsolat téves gondolati értékelések korrekciója sem maradhat el.
Az evészavarok növekvő gyakorisága és súlyossága a pszichiátriai ellátórendszer fejlesztését indokolja. Míg Nyugat-Európában és Észak-Amerikában számos evészavar-klinika működik, hazánkban mindössze 3-4 osztályon folyik megfelelő ellátás.

A hazai helyzetet igyekszik javítani a Magyar Pszichiátriai Társaság Evészavar Szekciója, amely 2005 óta működik, és a témakörrel foglalkozó szakembereket igyekszik rendre összefogni.