Daganatterápia kesztyűs kézzel. Az új irány

Az elmúlt hat évtizedben az orvoslás a megsemmisítés szándékával közelített a daganatokhoz. Azonban szinte mindig akadnak tumorsejtek, amelyek a legdrasztikusabb terápiát is túlélik, és másodjára már sokkal nehezebben támadható daganatot építenek újjá. A hagyományos stratégia kudarca felveti annak lehetőségét, hogy a rákot valójában nem legyőzni, hanem féken tartani kell. Tátrai Péter az mta.hu-n számol be a rákkutatás ígéretes, új irányáról.

A hagyományos rákgyógyítási stratégiák mind arra a feltevésre építenek, hogy a beteg javát a daganat minél teljesebb elpusztítása szolgálja, és ennek érdekében a kezelésekkel „el kell menni a falig". Mindeközben az orvosok szeme előtt az a teljesen érthető cél lebeg, hogy a kezelési folyamat végére a daganatnak hírmondója se maradjon. A tapasztalatok szerint azonban ez szinte lehetetlen vállalkozás, sőt úgy tűnik, hogy maga az agresszív kezelés is aktívan hozzájárul a daganat későbbi kiújulásához.

Hatvan év után paradigmaváltás az onkológiában?
Hat évtizednyi – persze jelentős eredményeket hozó, ám a végcél szempontjából kudarcokkal terhes – próbálkozás után a kutatók és orvosok egy része paradigmaváltást sürget az onkológiában. Véleményük szerint ahelyett, hogy a rák maradéktalan meggyógyítására törekednénk, a daganatos betegséget egyfajta krónikus állapottá kell alakítani, amellyel évtizedekig együtt lehet élni.

Robert Gatenby, a floridai Lee Moffitt Cancer Center kutatóprofesszora az utóbbi években figyelemre méltó elméleti keretet dolgozott ki a daganatok újfajta, „gyengédebb" kezelésének megalapozására. A tumorok ökoevolúcióját hirdető iskola képviselőjeként úgy tekint a daganatokra, mint ökoszisztémákra, amelyekben darwini szelekción alapuló evolúciós folyamat zajlik. Modelljének kísérleti adatokkal meggyőzően alátámasztott alapfeltevései a következők:
• a daganatsejtek már a kezelés megkezdése előtt is különböznek a terápiára való fogékonyságukat illetően;
• a kezelés megkezdése után a daganatsejteknek nem kell feltétlenül új mutációkat beszerezniük ahhoz, hogy ellenállóbbá váljanak – elég, ha a sejtekben természetesen meglévő méregtelenítő anyagcsereutakat aktiválják;
• a tumorsejtek alpopulációi versengenek egymással a daganaton belül az élettérért és a tápanyagokért.

Az intenzív kemoterápia hátulütői
Gatenby kimutatta, hogy a kemoterápiát jobban viselő tumorsejtek, melyek felszínén számos ún. multidrogrezisztencia-pumpa (vagyis olyan fehérje, mely kilöki a sejtbe kerülő idegen molekulákat) jelenik meg, „békeidőben", azaz kemoterápia hiányában versenyhátrányba kerülnek az ilyen pumpákkal nem rendelkező daganatsejtekkel szemben. Ennek az az egyszerű magyarázata, hogy a pumpák működésének fenntartása komoly energiát emészt fel, így e sejtek kevésbé hatékonyan használják fel a tápanyagokat, mint a kemoterápiának nem ellenálló társaik.

A modell tehát azt jósolja, hogy gyógyszer híján a kezelésre fogékony daganatsejtek a versengés révén visszaszorítják és kordában tartják a kezelésnek ellenálló alpopulációkat. A maximálisan elviselhető dózishoz közelítő intenzív kemoterápia viszont gyökeresen felforgatja az erőviszonyokat, és felborítja a terápia előtti status quót. Ilyen körülmények között, amikor a kezelésre érzékeny sejtek tömegesen hullanak el, az addig kontroll alatt tartott rezisztens alpopulációk robbanásszerű terjeszkedésbe kezdenek.

Gatenby levonja a következtetést: a drasztikus, dózisintenzív kemoterápia, hacsak nem sikerül valahogy az ellenálló sejteket is maga alá gyűrnie, nem egyszerűen kudarcra van ítélve, hanem kifejezetten maga alatt vágja a fát. Azzal, hogy szelektív előnyt biztosít a rezisztens sejteknek, és elpusztítja természetes versenytársaikat, kitermeli a terápiának ellenálló sejtek „rohamcsapatát", amely olykor már hónapokkal, de legfeljebb néhány évvel a kezelés elhagyása után újból kifejleszti a daganatot. S ne feledjük: ez a kiújult tumor a korábban alkalmazott kezelésre már nem érzékeny.

A kutató – a tumorgyógyászatban amúgy évtizedek óta lappangó hagyományhoz nyúlva – a kemoterápia jóval szelídebb formáját javasolja. Olyan adaptív terápiát, amely csak addig alkalmaz magas dózisokat, amíg a daganat exponenciális növekedését meg nem állítja, azután viszont a tumor méretét folyamatosan figyelve úgy módosítja az adagolást, hogy ne bontsa meg a kezelésre érzékeny és annak ellenálló sejtpopulációk közötti érzékeny egyensúlyt.

Segítség egy lendületes kutatótól
Noha a fent említett multidrogrezisztencia-pumpák félelmetesen hatékony védelmet biztosítanak a tumorsejteknek, mégiscsak van remény arra, hogy az orvostudomány felvegye velük a küzdelmet. Szakács Gergely MTA Természettudományi Kutatóközpontjának Lendület-csoportvezetője felfedezett egy olyan vegyületcsoportot, melynek tagjai paradox módon épp az ilyen molekuláris pumpákkal bőven ellátott sejteket képesek sikerrel támadni. Kutatásáról az mta.hu-n megjelent cikkben bővebben is olvashatunk.