Így lehet megélni ma egészségügyi dolgozóként

Folyamatosan vándorolnak el az állami egészségügyből a dolgozók, akik még ott vannak, azok közül sokakat már csak a hivatástudat tart a kórházakban. Az Alfahírnek mesélte el Beáta (akinek nevét kérésére változtatták meg), hogy végül miért cserélte le az állami egészségügyet a magánszektorra. A hivatástudat nála is megvan, de szinte minden a váltás mellett szólt.

Beáta most 29 éves, egy magán-egészségügyi cégnél dolgozik gyógytornászként. Budapesten él, állásából és a munka után külön vállalt kezelésekből tartja fent magát. Három éve még elképzelni sem tudta volna, hogy fizetéséből akár csak egy önálló albérletet fenntartson. Igaz, akkor még a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kórházban dolgozott. Utolsó fizetése nettó 126 ezer forint volt.

Sokáig bírta, 2010-ben kezdett nettó 99 ezer forintos fizetéssel, az akkor még önálló intézményként működő szikszói kórházban. Bár a körülmények akkor sem voltak túl jók, az akkori vezetés szinte mindent megtett, amit csak lehetett. „Nem volt régi dolog Szikszón a rehabilitáció, az osztály előtte szülész-nőgyógyászat volt. Próbáltak egyébként újítani és fejleszteni. Ott egyébként nagyon sok olyan eszközt megkaptunk, amivel a jóval felszereltebb kórházak sem mindig rendelkeztek, ezért utólag is hálás vagyok a főorvosnak. De azért lehettek volna jobb körülmények is. A főorvos mindent próbált megtenni, bújta a pályázatokat, rehabilitációs szakorvos volt, ezért tudta, hogy mi kell. Ő megtett mindent, de sajnos nem rajta múlott, feljebb volt a probléma.”

Az átalakítás után romlott a helyzet

Az intézményben működött egy medencés gyógytorna egység, az ottani bevételekből folyamatosan fejlesztettek és még év végi jutalmat is kaptak belőle. Aztán 2012-ben az Orbán-kormány átszervezte a kórházakat. „Jött a központosítás, és közölték, hogy nincsen városi kórház, megyei kórház leszünk. Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kórház, szikszói telephellyel. Nem jártunk vele jól.” Az összevonás után feltűnően kevés eszköz jutott a három rehabilitációs osztályra, viszont a betegek ellátásához szükséges „logisztika” megoldása még több munkaidőt igényelt. A dolgozók úgy érezték, hogy nem volt szakmailag indokolt az átalakítás. 

„Volt egy transzferbuszunk. A messzebbről jövő kollegákat összeszedték, munka után pedig haza is vitték Szikszóról. Ez havonta kétezer forint volt. Amikor a megyei kórház alá bekerültünk, az volt a legelső lépése az akkori igazgatónak, hogy megszüntette a transzferjáratot.” Ugyan fizették a munkába járás költségeit, de az egyetlen probléma az volt, hogy a dolgozók nagy részének nem volt oda közvetlen járata. „Így a korábbi 20 perc helyett egy órás volt a bejutás, ha volt közvetlen átszállásom, előfordult viszont, hogy mínuszokban vártam fél órát csak az átszállásra. Mi azt éreztük, hogy egy jól fejlődő kórházat vertek szét, de ezt soha nem fogják beismerni.”

Beáta szerencsés lehetett volna, mert az osztályon nagyjából betartották a munkaidőre vonatkozó előírásokat. A nehéz fizikai munkát végző egészségügyi dolgozóknak a napi 8 órából csupán 6-ot lehet az adott munkakörben dolgozni. Gyógytornászként mindig hazamehetett volna a 6 óra letelte után, hogy otthon, a fennmaradó munkaidőben még elvégezze az adminisztrációt. Más kérdés, hogy kollégái nagy részével együtt nem tette meg. A betegek érdekében ugyanis gyakran volt, hogy túlórákat is elvállalt. Annyi pácienst osztottak be a szabályozás alapján, hogy csak úgy tudta tisztességesen, a rehabilitációjuk szempontjából hasznosan elvégezni a munkáját, ha tovább maradt. A túlórát a kórház nem fizette ki, de a túlmunka végzésére semmilyen utasítás nem érkezett. Azt mondta, a lelkiismeretükön múlott az, hogy mennyit maradnak bent még pluszban a minimálbér körüli fizetésért. 

További részletek a cikkben.