Szakpszichológia a plasztikai sebészeten

A Kontur Klinika munkatársai nemzetközi kutatássorozatot indítanak a beavatkozások mögötti egyéni motiváció mind jobb és alaposabb megismerésére, ennek részeként olyan anonim élettörténeteket várnak a holubkatalin@prestigemanagement.hu e-mail címre, amelyek részletes betekintést engednek a döntések, illetve a szándék hátterébe - tudatták közleményben a klinika vezetői. A plasztikai sebészetet választók motivációját illetően a pszichológia számos háttértényezőt ismer, egyes esetekben pedig a páciensnek ajánlatos szakpszichológussal is konzultálni a műtét előtt. A testképzavaros személyiség gyakran nem tud leállni, újabb és újabb műtéteknek veti alá magát, és egyfajta, a szenvedélybetegekre jellemző viselkedés alakulhat ki – mondta el a kutatás kapcsán Horváth László szakpszichológus, elismerve, hogy vannak helyzetek, amikor a plasztikai beavatkozás lehet a páciens számára az egyetlen megoldás.

- Alapvetően pszichológiai döntésnek minősül-e, ha valaki plasztikai sebészhez fordul?
- Minden döntés pszichológiai hátterű. Egy ilyen döntés alapvetően előzetes folyamatok következménye, amelyek legtöbbször a gyermekkori rivalizálásra, a családi értékrendszerre és sajátos szocializációs problémákra, rendszerzavarokra és egyéni élményhátterekre, esetleg traumákra vezethetők vissza.

- Melyek a leggyakoribb háttér-motivációi annak, hogy valaki plasztikai beavatkozásnak veti alá magát?
- A leggyakoribb az, hogy valakit kiskorában az alakja, arányai, egyes méretei, haja vagy hasonlók jellemzők miatt a rivalizáló közösség kicsúfol. Az illető ilyen esetben sokszor szégyent, elkeseredést él meg, ami aláássa az énképét, önbecsülése lecsökken, akár gátlásossá is válhat, főleg akkor, ha a közvetlen szociális környezete kiközösíti, vagy ő dönt az izolálódás mellett. A történetet úgy is megélheti hogy mindez a hibás test miatt történt, és ezért elkezdi utálni, vagy akár gyűlölni is a testét, amelynek következtében már nem tudja reálisan elviselni önmagát, és ez csökkentértékűséghez, szociofóbiához, ad absurdum embergyűlölethez is vezethet.

Problémát jelenthet az is, ha a családban az alakra, súlyra nagy hangsúlyt helyeztek, és ezáltal kiemelkedően fontos faktorrá vált, mert ez egy állandó összehasonlítási folyamatot indít el, amely ha irreális értékelésbe csúszik, már problémákat okozhat. Az sem szerencsés, ha a gyereket túlzott megfelelni-akarásra nevelik, mert karakter-defekt válhat ki belőle, és az könnyen abnormális alkalmazkodási kényszerhez vezethet. Az ilyen személyek sodorhatókká, könnyen befolyásolhatókká válhatnak. Azokkal a médiaüzenetekkel szemben, amelyek széles produkciós felületen diktálják a teljesíthetetlen ideamintát, ők gyakran különböző mértékben kiszolgáltatottá válhatnak, és akkor kétségbeesetten próbálnak újra és újra igazodni ehhez a sziszifuszi, meddő játszmához. A túlzott exhibicionizmus és a szexuális traumák is eredményezhetnek testképzavarokat.

- Testképzavar esetén milyen összhangban van a valósággal a saját test megélése?
A fent említettek szorosan összefügghetnek azzal, hogy kinek milyen testképe alakul ki, és ezzel párhuzamosan az is, hogy milyen érzelmekkel fogadjuk el saját testünket. Ha egy ember torznak éli meg az alakját, az pszichés zavart eredményezhet. Ez sokszor semmilyen összefüggésben nincs azzal, hogy az illető hogyan néz ki valójában. Ismerek olyan, kifejezetten attraktív, gyönyörű nőket, akik azért utálnak tükörbe nézni, mert „borzasztó csúnyának" élik meg magukat, egyikük, egy befutott manöken úgy fogalmazott: „ha tükörbe nézek, egy dagadt, amorf disznó tekint vissza rám..." Rájuk az a jellemző, hogy egy minimális eltérés (például a mellek aszimmetriája vagy egy anyajegy megléte) is irreálisan felnagyítódik, és ez már egy igazi csökkentértékűségi megélés, ami nyilvánvalóan az önértékelési zavarok szintjén mozog. Erre vezethető vissza gátlásosságuk, érzékenységük, gyanakvó reakcióik – főleg testük vonatkozásában, ami sok szenvedést okoz számukra. Hiába kapnak pozitív megerősítést, azt sem hiszik el, hiszen realitásuk, érzelmi életük már félrecsúszott.

-  Milyen következményekkel járhat a testképzavar? Ha ez a motiváció, segíthet-e rajta a plasztikai beavatkozás?
- Egy pszichésen kiegyensúlyozott személy jóban van önmagával, saját testével, nem szenved tőle, reálisan éli meg és fogadja el önmagát. Ha változtatni akar az alakjában – például fogyni szeretne -, akkor a cél elérése után le tud állni, elfogadja a változást, örülni tud neki és elégedetté válik. Kontroll alatt tudja tartani a kitűzött céljait (például a testi edzéstervet), anélkül, hogy irreális túlzásokba esne. Ha problémáján csak plasztikai sebész segíthet, akkor a sikeres műtét után boldogságot, örömet él meg és nem tervez újabb és újabb műtétsorozatokat.

A testképzavaros személyiség gyakran nem tud leállni, olyan ez, mint a szenvedélybetegség. Voltaképpen ez egy személyiségzavar már, amihez mindenképpen pszichológiai szaksegítség indokolt. A pszichoterápián – akár egyéni, akár csoportos (például családterápia) – feldolgoztatják a traumát, újraépítik az én- és a testképet, megerősítik a személyiséget, és a realitás felé terelik az értékelést. Erősítik az elfogadást, ezzel a saját test elfogadását is. Végső soron kialakul a saját test megbecsülése, élvezete, és az, hogy akár büszke is lehet arra. A személyiség a társadalom üzenetein kívül állandó csábításnak van kitéve, kiexponálódik és célként fogalmazódik meg a vágy: „vegyetek észre!", „értékeljetek pozitívan!", esetleg: „csodáljatok!". Ezek az igények egyértelműen kifelé szólnak: a riválisoknak, a másik nemnek („Lássál szexinek, vonzónak!"), a párkapcsolatoknak (ha szebb vagyok, erősebb alapú, biztonságosabb a kapcsolat), az általános előnyszerzési potenciálnak – tehát, hogy komoly előnyünk származhat abból, ha vonzónak értékelnek bennünket. Ez utóbbinak szocializációs okai vannak. Gyerekkorunktól kezdve azt tanuljuk, hogy „aki szép, az jó is" - gondoljunk csak a mesefigurákra.

A kutatások azt is kimutatták, hogy még a bírósági ítéleteket is befolyásolja a vonzerő. A hétköznapi konkurenciaharc nagyon kegyetlen tud lenni egy állás – vagy pozícióharcot sokszor komolyan meghatároz, hogy ki hogyan néz ki. A társadalmunk növekvő instabilitás-tendenciái, a biztonság-faktorok fellazulása a fentieket csak még tovább erősítik. Az életkor előrehaladtával a test amortizációja új vagy további veszteségélményeket okozhat. Ha ez elér egy határszintet, akkor az akinek ez fontos, segítséget keres. Nem véletlen, hogy az angol nők 56 százaléka elégedetlen a testével, és 90 százalékuk fogyni akar. Gyanítom, hogy a magyar populációra ez még inkább érvényes.

- A pszichológia szempontjából van-e sikeres plasztikai műtét?
Előfordul olyan, hogy kifejezetten a pszichológus ajánl valakinek plasztikai műtétet, illetve - általánosságban – a páciens megkapja-e azt a mentális eredményt, amit a műtéttől vár?
- Van, amikor a plasztikai sebészet az egyedüli megoldás. Az gondolom mindenki számára nyilvánvaló, hogy balesetek, fejlődési rendellenességek esetén különösen sokat segíthet egy hajbeültetés, az arcplasztika, és egyéb korrekciós műtétek. Az sem vitatható, hogy az elrákosodó anyajegyet szakszerűen el kell távolítani. Sokat segíthet – akár lelkileg is- például az intim plasztikai sebészeti beavatkozás, mint a hüvelyszűkítés, tágítás vagy egy indokolt kisajakplasztika, péniszkorrekció vagy a hymenplasztika – pláne távol-keleti hölgyeknél, ahol vallási és családi okok miatt ez akár szó szerint sorsdöntő segítség is lehet.

Természetesen el kell fogadnunk az egyéb igényeket is, ha azok a realitás határain belül mozognak, mert sokat segíthetnek a pozitív énkép – így a pszichés stabilitás – kialakításában és fenntartásában. Az azonban már megkérdőjelezhető, amikor a brit tizenéves lányok a kisajkaik kilógó részeit kozmetikáztatnák, a baráti körben terjengő pletykák megelőzésére.

- Milyen mentális, pszichológiai veszélyei vannak a plasztikai beavatkozásnak?
- Tudni kell, hogy a kórosan testképzavarosoknál a műtét csak ideig-óráig segít és a beavatkozások, a műtétek sorozata nem vezet tartósan pozitív mentális egyensúlyhoz. Azonban az olyan esetekben, amikor a személyiségzavar kielégítetlenséget eredményez, a kliens legtöbbször valamilyen új hibát fog felfedezni vagy magán, vagy az elvégzett műtétben, és gyakran a beavatkozást végző orvost okolja (bűnbakképzés), vagy ismét saját magát. Ezzel párhuzamosan az indulat és a frusztráció a továbbiakban depresszív jellegű folyamatokat is kierősíthet, amely néha suicidumhoz is vezethet. A fentiek miatt fontosnak tartom, hogy a plasztikai beavatkozások előtt – különösen, ha a pszichopatológiás háttér felmerül -, a pszichés státust is figyelembe venni.

- Hogy vélekedik minderről a plasztikai sebész?
- Messzemenően egyetértek a pszichológus szakvéleménnyel: pácienseink többsége azért fordul hozzánk, hogy egyensúlyt teremtsünk a „külső" és a „belső" között - mondja dr. Vincente Rodrigo plasztikai sebész főorvos. A diszharmóniát napi tapasztalataink szerint valóban valamilyen versenyhelyzet, illetve a média hatása váltja ki. Az persze, személyenként változó, ki milyen versenyben érzi magát (a hölgyek esetében például egy férfiért versengenek, vagy egy közösségben elfoglalt pozícióért), de az alaphelyzet az esetek többségében ugyanaz. Ha indokolt a beavatkozás, a kérés reális, akkor a tapasztalat szerint sikerül megteremteni a kívánt egyensúlyt. De hadd mondjak egy példát: volt egy páciensem, egy attraktív hölgy, jó állással, egzisztenciával, családi háttérrel, azonban az orrával elégedetlen volt egy kisebb testi hiba miatt. Elvégeztük a műtétet, és hónapokkal később, amikor a hölggyel találkoztam, szinte kivirult. Mi egy apró dolgot változtattunk meg rajta, a hölgy viszont ezután tudatára ébredt annak, hogy egyéb testi adottságaival is büszkélkedhet, egy igazi bombázó lett. Előtte is az volt, de a műtét után már úgy is érezte magát.

Azt egyébként elmondhatom, hogy a többség reális kérésekkel fordul hozzánk, nagyjából a páciensek három-öt százaléka az, aki irreálisat kér tőlünk, illetve az, aki már egyfajta függővé vált és mindig szeretne egy újabb és újabb beavatkozást. Ezzel kapcsolatban azért megjegyzem, hogy például az arcplasztikai beavatkozások vonatkozásában sosem vállalok olyan műtétet, ami alapvetően megváltoztatja a páciens karakterét. Olykor persze nem könnyű dolog, de meg szoktuk találni azt az egészséges, esztétikailag is indokolt pontot, ameddig elmehetünk. Az irreális kéréseknél egyébként annak is fennáll a veszélye, hogy ha elégedetlen a páciens, minket hibáztat a rossz döntéséért. Erre senkinek sincs szüksége. Szerencsére az esetek nagyon kis százalékáról beszélünk most: száz műtétből legfeljebb kettő-három olyan van, amit az elveink alapján visszautasítunk és nem végzünk el.