Van mit tisztába tenni az inkontinencia körül

A lakosság egyes becslések szerint legalább 20 százaléka olyan titkot hordoz, amely megkeseríti mindennapjait. S mivel nem osztják meg ezt a titkot senkivel, segíteni sem lehet, így a baj akár tragédiává is dagadhat. Az inkontinenciáról, azaz a vizelet-, illetve széklettartási problémáról van szó. Dr. Szabó László professzor, a Magyar Kontinencia Társaság nem rég, 2014-ben, megválasztott elnöke szerint a megoldáshoz nemcsak a betegek szégyenérzetét kell leküzdeni, hanem a szakma, az orvosok egy részének az inkontinenciával kapcsolatos előítéleteit, tévhiteit, olykor ellentétes érdekeit is. Mint mondja az egyik legfontosabb dolog, hogy az érintett szakmák egyezségre jussanak, a másik, hogy olyan országos hálózat jöjjön létre, ahol az inkontinens betegek pontos diagnózist kaphatnak.

- Sajnos azt tapasztalom, hogy sok orvos is úgy gondolja az inkontinencia szégyellni való tünet ezért nem kérdez rá a betegre. A tapasztalatok szerint a háziorvosoknak csak körülbelül a 10 százaléka érdeklődik a pácienseknél, hogy milyen a vizelettartásuk, az érintettek többsége pedig magától nem említi. Ennél is zavaróbb, hogy számos kolléga osztja azokat a tévhiteket, amely szerint az, hogy a gyerek ágyba pisil nem orvosi probléma, és leegyszerűsíti a gondot arra, hogy az inkontinencia a nők betegsége.
- Pedig a férfiaké is?
- Hogyne, például a változó korban lévő férfiaknál is jelentkezik. Két dolog biztos, nagyon sok oka lehet, és nagyon sokakat érint. Valódi adatok nincsenek, de becslések szerint öt éves korig a gyerekek 20 százaléka, a felnőtt lakosság 3-15 százaléka, de a 60-70 évnél idősebbeknek már a 60 százaléka küzd ezzel a problémával. Az okok között említhetjük például a stressz-inkontinenciát, amikor hasi nyomásra, köhögésre, vagy akár cipekedésre a húgyhólyag nyomás meghaladja a húgy-záróizom nyomását. Lehet veleszületett rendellenesség, de ahogy már említettem kialakulhat hormonális változás hatására is. A túl aktív húgyhólyag is úgynevezett késztetéses inkontinenciához vezethet, amit előidézhet gyulladás, húgyúti kövesség, székrekedés, daganat, diabétesz vagy idegrendszeri probléma például agyvérzés, agytumor, porckorongsérv. A hasi, végbél, vastagbél műtétek velejárója is lehet. Tudnám még sorolni, de ebből is látszik, milyen összetett ez a probléma, és milyen fontos lenne a kezeléséhez a korrekt diagnózis és a szakmák együttműködése.
- Csak a háziorvos a felelős azért, hogy legtöbbször felderítetlen marad ez az életet megkeserítő betegség?
- Természetesen nem. De a háziorvosé is, hiszen, mint említettem a többségük rá se kérdez, még attól a pácienstől sem, akinél nagy valószínűséggel jelen van az inkontinencia. Persze a prevencióhoz, a szűréshez motiválni, továbbképezni sem ártana az alapellátás szereplőit, nemcsak a háziorvosokat, hanem a védőnőket, sőt már az iskola egészségügyben dolgozókat is. Ezért is tartom nagyon jó tervnek az egészségügyi kormányzat mostani koncepcióját, ami szerint erősíteni kívánják az alapellátást, és ehhez forrást is biztosítanak. Persze az sem ártana, ha nemcsak a szakorvosok, hanem a háziorvosok is felírhatnák a betegeknek a pelenkát. Ösztönözné az alapellátókat az inkontinencia kiszűrésére, ha tudnák, megoldást is nyújthatnak a betegeiknek.
- A továbbképzés gondolom abban is segíthetne, hogy az érintettek megismerhetnék a legújabb terápiás módszereket.
- Kétségtelen, akadnak orvosok, akik nem tudnak arról, hogy a késztetéses inkontinenciára gyógyszer is van, de arról sem, hogy műtéti kezelésnél milyen veszélyekkel kell számolniuk. De van egy dolog, amiben nem is annyira a képzés, hanem szintén a szabályok megváltoztatása jelentene előrelépést. Jelenleg ugyanis a legalább 100 féle pelenkából olyan 50-et támogat a tb, amely elképzelhető, hogy nem a legmegfelelőbb az inkontinens beteg számára. Itt is igaz a mondás: nem biztos, hogy a legolcsóbb kerül a legkevesebbe. A méretben és minőségben nem passzoló pelenka ugyanis szivárog, ami azon felül, hogy kellemetlen a betegnek, többletkiadással jár. Többször kell cserélni, sokszor kell a ruhákat mosatni. Statisztikák szerint például a kórházak évente plusz 30 milliárdot fizetnek a szivárgó pelenkák miatt az ágyneműk mosatásáért, ágybetétek cseréjéért. Mindezt meg lehetne spórolni a személyre szabott, tökéletesen passzoló segédeszközökkel. Szerintem az lehetne a megoldás, ha nem konkrét pelenkákat támogatna a tb, hanem napi terápiás támogatás volna fix áron, amelyből a betegek méretben és minőségben a nekik legmegfelelőbbet szerezhetnék be.
- Önt hallgatva úgy tűnik, az egyetlen terápiás lehetőség a pelenka…
- Természetesen nincs így, de ahhoz, hogy ne csak a tünetet kezeljük, még egyszer hangsúlyozom, pontos diagnózisra van szükség. Ha konkrétan tudjuk az inkontinencia okát, sokkal nagyobb esély van a gyógyítására. Ehhez persze nemcsak nagyobb szaktudásra, hanem több pénzre is szükség van. Jó lenne egy olyan 30-40 központból álló urodinamikai hálózatot létrehozni, amelyben egy egyszerű vizsgálatot egy számítógéppel összekötött vizelő-székkel illetve hólyagnyomás méréssel el tudnának végezni. A hálózat része lenne 5 olyan országos centrum, ahol a komplikált eseteket egy mindenre kiterjedő videourodinamikai vizsgálatnak vethetnék alá és természetesen a diagnózis alapján itt megkaphatnák a betegek a megfelelő terápiát is. Ezeknél a vizsgálatoknál, terápiáknál elengedhetetlen lenne a különböző szakmák együttműködése az urológustól és a nőgyógyásztól kezdve a rehabilitációs orvoson, az ideggyógyászon, a gyermekorvoson, a gyógyszerészen, a gyógytornászon át egészen az ápolókig. Nem véletlen, amikor tavaly a kontinencia társaság elnökévé választottak, egyik célomul azt tűztem ki, hogy segítsem a nagy szakmák közötti konszenzus létrejöttét. E téren egyébként már tavaly júniusban történt is előrelépés, sikerült leülni a szakmai kollégium különböző tagozatainak képviselőivel és a szakma más képviselőivel, és a megbeszélésen a kontinencia ellátásának fejlesztéséről egy közös állásfoglalást is elfogadtunk.
- Azt mondta, egyik céljául a konszenzus elérését tűzte ki. Milyen egyéb elhatározással foglalta el a pozícióját?
- Nagyon fontosnak tartom, hogy az inkontinenciával kapcsolatban is minél szélesebb területen folyjanak tudományos kutatások, olyanok, amelyek eredményei segíthetnek a betegeknek. Ehhez a munkához igyekszem minél több támogatást, anyagi forrást szerezni. Már csak azért is, mert ezek a kutatások emelhetik a szakma presztízsét is.