A KOCKA MÉG GURUL…

Vallomással kezdem: múlt heti jegyzetem címének nagyképűen egy latin idézet-közhelyet adtam: a kocka el van vetve. Drámaian sejtetve, amit az egészségügyi szakmai szervezetek nyilatkozatai is sejtettek, hogy ezen a héten az országgyűlés többsége pikpakk meg fogja szavazni az egészségügyi salátatörvényt.

Nem így történt. Pintér miniszter úr a plenáris vita reggelére konzultálni hívta a parlamenti pártokat és talán a szakértőiket is. Az esti vita „obstrukcióban” folytatódott, és 18 órán át beszéltek, vitatkoztak a képviselők. Olvasva az összefoglalókat, ha indulatos töltéssel is, de szóba került minden.

Szeretném tudni, miről gondolkodnak a salátatörvény felelősei.

Advent

Előttünk Advent első vasárnapja. A Karácsonyt váró csend, a meditáció ideje. A magyar egészségügyben most nincs fontosabb, mint a rendszer nagyon sok elemét megváltoztató, hatásaiban az egyszerű állampolgár számára átláthatatlan, még a szakértők számára is kiszámíthatatlan törvényszövegek.  Nem véletlenül, Takács Péter államtitkár nyerte a parlamenti vitában a felszólalások időtartama nem hivatalos versenyét.

Hosszú évek óta ez a törvénytervezet adott először alkalmat arra, hogy szakmai szervezetek, szakpolitikusok, sok szempontból, többféle megközelítésben beszéljenek, vitatkozzanak a magyar egészségügy helyzetéről. Ez jó, mert ezt a „szellemet” többé már nem lehet „visszakergetni a palackba”.

A sors persze hatalmas rendező. Pénteken estefelé kapott nyilvánosságot az a hír, hogy Szlovákia segítséget kért a környező országoktól és közöttük Magyarországtól, hogy az esetleg kitörő kórházi válságuk áthidalásában betegek átvételével segítsenek. A határ menti kórházaink állítólag meg is kezdték a felkészülést. Én ugyan egy kicsi, egészségügyi média- és hírközpontban élem az életemet, de annyira lefoglalt a magyar egészségügy aktuális története, hogy nem vettem észre az alaphírt: Szlovákiában a mintegy 8000 dolgozó orvos közül több mint 2000 kórházi orvos felmond december 1-től, valamilyen elhúzódó bérvita miatt. Ez pont elég ahhoz, hogy megbénuljon a kórházi ellátórendszerük. Állítólag a V4-ek csütörtöki tanácskozásán a kormányfők segítséget is ígértek.

MEM Klub

Ha már a sorsot és a rendezést említettem, a Magyar Egészségügyi Menedzser Klub (MEM Klub) is pont jókor rendezi meg az évadzáró közgyűlését és a hozzá kapcsolódó szakmai konferenciáját. Az egyesületet 30 évvel ezelőtt alapította az a kis társaság, akik 1990-91-ben az első Magyarországon szervezett egészségügyi menedzserképzésben diplomát kapott. Két évvel később csatlakoztam hozzájuk, a dobogókői stúdiumom lezárása után.

Első perctől kezdve élveztem, hogy az egészségügy minden szegmenséből érkező hallgatók egy valódi interdiszciplináris közegben tanulhattak. Orvosok, közgazdászok, mérnökök, informatikusok, jogászok, diplomás ápolók és asszisztensek kerültek egy iskolapadba, és tanulták meg sok egyéb mellett azt, hogyan kell kollegiálisan együttműködni az egészségügy, annak egyes intézményei érdekében. Első perctől kezdve ars poeticájuk első pontja a (párt)politikamentesség, miközben jól tudták, hogy az egészségügyi szakpolitikának fontos szereplői (lesznek).

Miután pénteken délelőtt becsületesen elolvastam mindent, ami a parlamenti vitáról megjelent, aludtam egy órát, majd elindultam Szentendréről Visegrádra.

Csodálatos, szikrázó napsütés vett körül. Mintha a múló ősz bevetette volna minden maradék erejét, hogy az elkövetkező télies napokban-hetekben még emlékezzünk, milyen is a szép, tiszta, melengető napsütés.

A „covidők” megviselték ezt a társaságot is. Sokan közülük a járvány frontvonalában küzdöttek szakmai és szervezeti vezetőként, a gazdasági, technikai feladatok megteremtőiként. Voltak, akik túlélték az elkapott betegséget, de voltak áldozataink is.

Állami és magán

A találkozás örömét jelző vidám zsongásba cseppentem, régi barátaim, tanítványaim hatalmas ölelése jelezte, hogy itthon vagyok.

Azután elkezdődött a szakmai program. A téma, a salátatörvény egyik legfurcsább, legvitatottabb kérdését, az állami és a magánegészségügy lehetséges viszonyát, kapcsolatrendszerét, összefüggéseit beszéltük meg sok oldalról. A magánegészségügyet egy biztosítási szakember és két szolgáltatót vezető képviselőjük mutatta be, elemezte rendkívül sokoldalúan és magas színvonalon. Az állami oldalt, erős történelmi és fejlődési megközelítésben én foglaltam össze.

Látni kellett volna a hallgatóság feszült figyelmét, érdeklődését, és a felvetett kérdések továbbfűzését, feldolgozását a konferenciateremben, majd a szünetekben. Két megjegyzésemet itt is megismétlem: a magánszolgáltatók (de a kiegészítő magánbiztosítást tervező biztosítók is) gyakran felvetik a szektorsemlegesség kérdését. A járulékot és adót fizető magyar állampolgárok magánellátás esetén miért nem kaphatják meg a társadalombiztosítástól azt az összeget, amit az állami egészségügyben az ellátásukra fordítanának. A kérdés a valóságban sokrétűbb, de ez a lényege.

Erre én azt vetettem fel, hogy csak akkor tudnám értelmezni a szektorsemlegességet, ha az állami kórházak is azonos versenyfeltételek mellett be tudnának kapcsolódni a fizetős vagy magán betegellátásba. Ez se egyszerű kérdés, de nem lehet elmenni mellette szó nélkül. Ezért azután az egyik diámon a régi kuruc dalt idéztem: „fakó lovam a Murza, Lajta vizét megússza”.

Mivel a Covid-időkben néhányszor hallottuk, hogy „laborunk Ausztria”, akkor szeretném javasolni az egészségügy néhány irányítójának, hogy nézzenek körül Ausztriában. Ha ezt feltűnés nélkül akarják tenni, menjenek lovon, úsztassanak át az egykori határfolyón, és civilként nézzenek be Burgenland vagy Alsó-Ausztria néhány kórházába. Ott a közösségi intézmények részvétele a magánbetegek ellátásába mintegy évszázada meg van oldva.

A program végén elköszöntem a barátaimtól és a klubtársaimtól. Életkorom és aktivitásom miatt egy kis ünneplésben részesítettek. Jó volt megmártózni a barátság és a szeretet fényében és melegében.

Kitartás és remény

Hogy jegyzet is legyen, már nem vettem részt az esti társasági vacsorán. Ahogy kiléptem a szállodából, már sötét volt. A közeli Duna felől ködhullámok folydogáltak felém, és végigkísértek a folyammal párhuzamos utamon.

Hatalmas kontraszt a déli ragyogás, és a haladást lassító veszélyes köd között. A rádióm már figyelmeztetett és az esti baleseteket listázták a bemondók. Bennem még kavarogtak a délután gondolatai, emlékei.

Holnap már Advent első vasárnapja.

A jövő héten vagy utána az Országgyűlés dönteni fog az egészségügy átalakításáról. Kíváncsian, de a sokat megélt idősebb ember aggodalmával várom az eredményt.

A háború szorongásai, az áremelkedések, az energiaválság mellé még mi kerül az egészségügyi dolgozók karácsonyfája alá.

Remélem, a döntéshozók átélik ennek a kérdésnek a súlyát.

Mindannyiunk, de most elsősorban az egészségügyben dolgozók érdekében.

Akik még kitartanak és reménykednek.