A KÖZÖSSÉGI EGÉSZSÉGÜGY MEGMENTÉSE

Hetek, hónapok óta gyűlik a lelkemben a rosszkedv. Gyakorlatilag minden médium, megmondóember, marketinges, és még a reggeli és esti szórakoztató politikai műsorok is, a közösségi egészségügy betegségeiről, rémtörténeteiről szólnak, szembeállítva a dinamikusan fejlődő magánegészségügy számaival, élménybeszámolóival, sikereivel. Ide tartozik a mentők szidalmazása is, és ilyenkor nem állhatom meg, hogy néhány dolgot itt komolyan szóba ne hozzak.

Néhány gondolat a magánegészségügyről

Itt most elsősorban a gyógyító ellátásokra, a magánklinikákra gondolok. A nagy technológiai szolgáltatók, a művese, a labor és a képalkotó rendszerek a saját szabályaik szerint működnek. Ez is piac, de zártabb, kapcsolatuk az állami szervezéssel és finanszírozással az adott időpillanatban stabil. Érinti őket a reform, de a lakoság helyzetének, egyedi döntéseinek alig van hatása a működésükre.

A magánegészségügy, a gyógyító szolgáltatók és szolgáltatások egyértelműen a közösségi (állami, önkormányzati, és valamilyen mértékben az egyházi) rendszer alternatívájának, konkurensének mutatkoznak. A náluk történő szolgáltatások igénybevétele, „vásárlása” döntő mértékben magánzsebből, családi kasszából történik. Szervezetileg kevés kivételtől - például a klinikai központok fizetős szolgáltatásai - eltekintve, szigorúan elkülönülnek a közösségi intézményektől.

Az elmúlt években mind betegforgalomban, mind üzemi bevétel tekintetében imponáló fejlődést mutattak. Mivel többnyire magántőke befektetésen alapuló vállalati formában működnek, ez meghatározza az üzletpolitikájukat, és alapvetően hat a szakmai teljesítményükre. Gondosan megtervezett szervezettel, a céloknak megfelelő korszerű szakmai infrastruktúrával rendelkeznek, és ehhez professzionális szakmai irányítás, mindenre kiterjedő kontrolling, valamint erős marketing- és pr-tevékenység jellemzi őket.

Szakembereiket fő vagy részállásban a közszférából toborozzák, gondosan kiválogatva a legjobbakat. Tudatában vannak a prominens orvosok értékeinek, és erre építik a kommunikációjuk egy részét. Betegeiket gondosan kiválogatják, szűrik, kockázatos ellátásokat nem vállalnak. Ha mégis jelentkezik valami szövődmény, és általában ritkán fordul elő ilyen, akkor azt a beteget törvényesen átadják az erre kötelezően szerződött állami háttérkórháznak.

A napjainkban nyilvánosságra hozott adatok szerint, a 2022-es gazdasági évig bezárólag, meglepő fejlődést mutattak, szinte minden területen.

Ellenben

Fontos megjegyezni: a közösségi rendszer számára lényegében csak a járóbeteg-ellátások és diagnosztika, az ambuláns és egynapos sebészeti ellátások terén jelentettek konkurenciát. Márpedig, ez a valóságos és komplex betegellátási szükségletek és feladatok felől nézve, igazából nem túl sok.

Viszont a közöségi egészségügyi rendszer súlyos problémáit, a legérzékenyebb oldalról, a tapasztalt orvosok és egyéb szakemberek átvonzásával – tovább növelik, súlyosbítják.

Szeretném világossá tenni: nem a magánegészségügy ellen szólok! Sőt, szurkolok nekik, hogy a változó társadalmunkban jelentkező egészségügyi igényeket minél jobban tudják ellátni. Szükség van rájuk.

Közösségi egészségügyi rendszerünk

Hónapok, sőt, évek óta foglalkozom az állami szervezésű egészségügy kérdéseivel, különös tekintettel a kijavítandó hibákra és működési zavarokra. A viharosan fejlődő magánellátókkal szemben a bajok súlyosabbnak tűnnek, és ezt a marketingkommunikációban ki is használják.

Kívülről nézve, úgy tűnik, hogy a médiumok, a megszólaló véleményvezérek, történeteikkel a közösségi médiumokban megjelenő állampolgárok a magánegészségügy dicsőségét zengik, és a közösségi egészségügy alkalmatlanságát, elégtelenségét, összeomlását vizionálják.

Az IME konferenciáján szerdán a közösségi egészségügy gondjait tudományos igényességgel tárták fel, és a reform tartalmi elemeire is tettek javaslatokat.

Miközben elismerek minden jogos kritikát, a kommunikációs összhatás számomra túlzónak tűnik és mélységesen igazságtalan. Kérem, képzelje mindenki egy pillanatra magát a közösségi egészségügy dolgozójának. Az orvosokat leszámítva, kifejezetten gyenge bérekért, hiányzó érdekeltségi rendszerben, súlyos létszámhiánnyal küzdve, nem ritkán rossz szervezési és technikai körülmények között dolgoznak, miközben a betegellátás kötelezettsége hatalmas súllyal esik rájuk. Sajnos el kell ismerjem, a helyzet megérett a reformra.

Számvetés

Vegyük számba: a sokat szidott közösségi egészségügyben történik ma

·       az életmentő ellátások 100 százaléka,

·       a kritikus betegségek ellátásának 99 százaléka,

·       az intenzív betegellátás több mint 99 százaléka,

·       a gyógyítás súlyos szövődményei ellátásának 100 százaléka,

·       a kórházi fekvőbeteg-ellátás 98-99 százaléka…

a felsorolást pedig hosszan lehetne folytatni.

Nem gondolják, kedves Olvasóim, hogy a közösségi egészségügyben helytállókkal szemben mélységesen igazságtalan az, ami nálunk a médiumok irányításával a – hangos – közvéleményben történik?

Egy percig se vitatom, amit Sinkó Eszter így fogalmazott meg az IME-konferencián: „ez a rendszer, amelyik súlyosan alulfinanszírozott, és súlyos szervezeti és szervezési gondokkal küzd”.

Másfelől viszont: ez a rendszer az, amelyik a magánellátás teljes orvosi és egyéb szakemberszükségletének 100 százalékát „adja”.

Amelyik kiképezi, szakvizsgához és tréninghez juttatja a magánegészségügy orvosait, képezi a műtősnőit, ápolóit, szakasszisztenseit, operátorait és mérnökeit, technikusait. Ezzel szemben mit látunk a médiumainkban: rendszerszerűen, napokig, hetekig egy jó szót nem szól mellettük senki.

Mert az nem hír, hogy:

    ·       minden hajnalban több mint 100 közkórház, négy klinikai központ és néhány országos intézetben az éjszakai ápolóktól a frissen érkezők átveszik a betegeket;

    ·       orvosok ezrei váltják a fáradt kollégákat az ügyeletekben, akik gyakran nem is mehetnek haza, mert még munka van, amit el kell végezni;

   ·       mentősök ezrei lépnek minden nap szolgálatba, hogy az ország egész területén segítséget nyújtsanak a rászorulóknak;

   ·       a közösségi egészségügyben „hézagmentesen” működnek délután, éjszaka, a hétvégén és ünnepnapokon, amikor gyakorlatilag – talán egy két kivételtől eltekintve – minden magánintézmény bezár és pihen.

Nincs ez így jól…

Nem lehet úgy dolgozni, hogy a társadalom hangadói azokat tartják felelősnek a bajokért, akik a pénzhiány és a szervezési elégtelenségek miatt ugyanúgy szenvedői a reformra váró, vagy átalakítás alatt álló egészségügyi rendszernek, mint a betegeik.

Csodálkozunk, hogy fáradtak, kimerültek, kiégettek rosszkedvűek, mert még szóban sem becsüli őket a közösség, akiket szolgálnak?

Mához egy hétre Semmelweis napját ünnepeljük.

Fenti gondolataim, remélem, illeszkednek az ünnepi előkészületekhez.

Akár ünnepi jelszó is lehetne: „mentsük meg a közösségi egészségügyi rendszerünket”, mert pótolhatatlan érték, és bármelyikünknek bármikor szüksége lehet rá…!