Ha a honvéd vagy katona szót egészségügyi dolgozóra, orvosra cseréljük, minden megállapítás találat - Dr. Szepesi András jegyzete.
Írhattam volna „elfelejtett légiót” is, de cím ügyben sem szeretnék plágiumgyanúba keveredni.
Prológus
Korábban így emlegettem az egészségügy gazdasági – műszaki szakembergárdáját, akik rendre kimaradtak a jelentősebb béremelésekből. De ha követem napjaink politikai történéseit, felzárkózik hozzájuk a teljes magyar egészségügy. Persze, csak a közszolgálati szféra. A magánegészségügy már más pályán van, és ez sajnos távolodik a közösségitől. Ez nagy baj, és idővel még nagyobb lesz.
Politika, vagy (a)mit akartok?
Nem terveztem, hogy politikai tudósításokat írok, kedves olvasóim ismerik a véleményemet a politika világának és az egészségügynek a viszonyrendszeréről, amelyik inkább dráma, vagy régiesen szólva szomorújáték, mint vidám győzelmi jelentés.
Azt persze nem tehetem meg, hogy nem tartom számon a politika hányattatásait, mert sajnos állandóan belezavar az egészségügy szakszerű működésébe, szervezésébe, gazdálkodásába. Néha füstölgök magamban, hogy egyik - másik „nagyeszű” miért nem a műtrágyagyártás molekuláris folyamataiba, vagy a mesterséges intelligencia algoritmusainak tervezésébe szól bele, de azután rájövök, hogy a műtrágya felhasználásába, kereskedelmébe, a mesterséges intelligencia implementálási területeibe és hozzáférhetőségébe erősen beleszólnak. Például a forrásokon vagy a szabályozáson keresztül. Akkor viszont el kell jönnie időnként az igazság (vagy az igazságtalanság?) pillanatának, és ez a „népfelség” döntése, a választás. De be kell látnom, hogy nemcsak az egészségügyben, hanem minden területen megtalálható az információs aszimmetria, ezért az „egyszerű választó” annak alapján dönt, amit felfog a történetekből. Na, ezt kell befolyásolni, terelni, kisajátítani, és itt jön az üzleti marketing leg…... területe, a politikai marketing. (a kipontozott részt mindenki töltse ki a saját tapasztalata, ízlése, indulata alapján. Legalább nem engem fognak beperelni az érintettek.
Párhuzamos vita?
Földalatti repülő? Vagy „politikai miniszoknya, ami azt sejteti, hogy a párhuzamosok egyáltalán nem a végtelenben találkoznak?”
Nézem a 11 boldogtalan listavezető politikust és a két porondmestert a közszolgálati televízióban. Fegyelmezetten belenéznek a kamerába és mondják. Folyamatosan elbeszélnek egymás mellett. Néha egy-egy oldalvágás, reakció nélkül. Feltalálták a vita nélküli vitát. Nekem feltűnik, - hiszen ezért ültem le a képernyő elé - két óra hosszúságban nincs egy komolyabb jó szavuk azért a kb. negyedmillió honfitársukért, akik az egészségügyben tevékenykednek. Akik folyamatosan dolgozva, éjjel-nappal másokat segítve még arra is alkalmasak, hogy akik a politikusok vitáján felizgulva stroke-ot vagy infarktust kapnak, esetleg a kocsmai vagy utcai „nézeteltérésben” megsérülnek – azokat tértől és időtől függetlenül megmentsék és ellássák. Persze a fogalmat, hogy „egészségügy” egy mondatban, egyebek mellett felsorolva talán mindenki eldarálta. De egy fiatal, elmondása szerint tartósan külföldön dolgozó hölgy mondta el egyedül, hogy miért fontos a szélesebb értelemben vett egészségügy, egészségmegőrzés a fiataloknak és mindenkinek. Valamint az egyik pártot képviselő humorista mondott még egy bővített mondatot.
Pénteki üzenet
Ha már tegnap este áldoztam rá két órát, hogy politikát hallgassak, akkor péntek reggel pláne, hogy meghallgatom miniszterelnök urat. Jó formában van, folyamatosan, hibátlan retorikával beszél. Téma: háború vagy béke? Istenem, mennyivel andalítóbb a másfél évszázaddal korábban Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj írta keserédes regény, a Háború ÉS béke. Egy kritikusa írta:
„Az emberi élet teljes képe. Az akkori Oroszország teljes képe. Teljes képe annak, amit történelemnek és a népek csatájának neveznek. Teljes képe annak, amiben az emberek boldogságukat, nagyságukat, örömüket és megalázottságukat vélik megtalálni. Ez a Háború és béke”.
De, ébresztő! Ez itt a valóság, nem a szépirodalom édes álma. A rádióinterjú első tíz perce a magyar honvédség laudációja. Ha a honvéd vagy katona szót egészségügyi dolgozóra, orvosra cseréljük, minden megállapítás találat. Tudom, a háború rémképe itt van és növekszik. Legalább is ezt láttatja, és nincs élő ember, aki ez súlyozni, ellenőrizni tudná. De akkor mondani kellene az egészségügyet is. Ami akkor is fontos, amikor még nem dörögnek a fegyverek, csak közlekednek, elcsúsznak, leesnek az emberek és a katonák is. De ha megszólal az „ultima ratio regum”, ahogy a szépírók az újkor hajnalán az ágyút irodalmi néven nevezték meg, akkor repül a szilánk, a törmelék, feldönt a légnyomás, záporoznak a lövedékek. És akkor ki a bátrabb? A géppuskás katona, vagy a „szanitéc” aki bekúszik a belőtt területre a sérültért, vagy a sebész, aki a golyók és robbanások által megremegtetett vagy szaggatott sátorban operál, amputál, kötöz és akár újraéleszteni próbálja a huszonéves életerős katonát, hogy maradjon velünk. De ők ott a harctéren nem versenyeznek. Egyenértékűek. Bajtársak. A honvéd és a gyógyítója. Erre van már sok tapasztalat az elmúlt száz évből, ezt mindenkinek tudnia kell. Vagy kellene.
Pedig tudom, hogy ő tudja. A COVIDŐK alatt többször el is mondta.
De most választás van. A láthatatlan légió nem játszik. Csak nyújtja azt a biztonságot, egyre nehezebben, egyre fáradtabban, szűkös, néha elégtelen források, vitatható hatékonyságú szervezés és megválaszolatlan kérdések között gyötrődve, amire a politikusoknak szükségük van a választások megnyeréséhez.
Legalább tennének úgy, mintha tudnák.
Legalább ígérnének valami jobbat, hogy ne kelljen minden nap azon aggódni, mikor áll fel egy jelentősebb centrum vagy regionális kórházban néhány mellkassebész, idegsebész vagy traumatológus.
Nem akarok beállni a vészmadarak táborába.
De mint öreg traumatológus mondom, ha egy ilyen szakterület kiesik, abban a pillanatban a kórház alkalmatlanná válik a legsúlyosabb sérültek, a politraumatizáltak ellátására. Nem is lenne szabad ilyenkor egy ilyen beteget oda vinni. Mert a beteg rovására még veszélyhelyzetben sem szabad hazardírozni.
A programozható betegek ésszerű határokon belül tudnak várni. A nem akut beteget nagyobb távolságra is el lehet szállítani, bár megjegyzem, Magyarországon alig vannak „nagyobb távolságok”.
De a sürgősségi ellátás a most átszervezett alapellátási ügyelettől a legsúlyosabb betegeket ellátó sokszakmás centrumkórházig egy koherens, összefüggő rendszer. És minden kezdő rendszerszervező tudja, hogy egy lánc erőssége, teherbíróképessége a leggyengébb láncszemtől függ. Amit fentebb jeleztem, azt úgy hívják szervezői – szakmai berkekben: a sürgősségi lánc.
Ez, kedves olvasóim, ez nem politika, ez szakma.
Ezért lenne jó és fontos, hogy a társadalmi demokrácia kitüntetett csomópontjaiban, a politikai választásokon, ahol a hatalomért versengő politikai pártok legalább is számok és összefoglalók formájában találkoznak a valósággal, értelmes vitákban tisztáznák, hogy a versengő csoportok mit kívánnak kezdeni ugyanazzal a témával vagy problémával.
Akkor szívesen hallgatnánk, néznénk politikai vitaműsorokat. Akkor jelentős és megtisztelő feladat lenne élni a szavazati joggal és részt venni a választáson.
Akkor tudnánk, hogy a demokrácia különféle színterein mit képviselnek a küldöttjeink.
Reménykedjünk, hogy ez mielőbb így lesz.
A szerző korábbi írásai itt olvashatók
Kövessen minket a Weborvos Facebook csatornáján is!