Aki közel hatvan évet töltött a műtőben

„A sebészet abban a formában, ahogy csináltam, egy addikció: a siker ugyanolyan endorfinokat szabadít fel, mint a sportolóknál vagy bármilyen sikerszakmában. Ez most hiányzik, s ennek nehéz megtalálni a pótszerét" – vallja prof. dr. Perner Ferenc a vele készült interjúban, amely az Orvosok Lapja júniusi számában jelent meg.

Szinte minden díjat megkapott, amit egy orvos megkaphat – Széchenyi, Batthyány-Strattmann-, Szentgyörgyi Albert-, Prima-, Magyar Örökség-díj –, s közel hatvan évet töltött a műtőben. A nagy beavatkozásokkal, transzplantációkkal együtt is tízezernél több műtétet végzett, bár pontosan soha nem számolta össze. Nemrégiben letette a szikét, s ezzel gyógyító munkájának fontos része, a manuális tevékenység lezárult. Hogy végzett-e számvetést ennek kapcsán, s hogy milyen különbségeket lát az akkori és mostani viszonyok között, erről beszélgettünk prof. dr. Perner Ferenccel, a szervezett veseátültetés hazai megteremtőjével, aki 1990–2002-ig volt a Transzplantációs és Sebészeti Klinikának alapító tanszékvezető igazgatója, s aki a mai napig bejár – ahogy mondja – a „házba".

– Szeretnék egyszer számot adni, talán írásban is, magamnak az életutamról, de az az igazság, még nem került rá sor. Az ember nem tudja kiszámítani, hogy meddig dolgozhat, és meddig lehet bizonyos szinten aktív, mert a jó Isten kezében vagyunk. Sokan biztatnak, hogy pályafutásom érdekes és fontos eseményeit, a sebészetben megélt főbb történéseit próbáljam meg egyszer leírni, összefoglalni. Sok, ma már kevéssé ismert „nagy"sebésszel dolgozhattam együtt, kár lenne az ő emléküket feledni hagyni. Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy szellemes mondás: visszaemlékezést csak akkor szabad írni, amikor kortársaid már nem élnek, hiszen akkor már senkit sem tudsz véletlenül sem megsérteni. Hogy meddig jutottam és hogyan, az egy-egy esemény kapcsán eszembe jut, de az önértékelés nehéz feladat. Nagy kérdés, hogy egy 30-40 évvel ezelőtti teljesítmény ma minek számít, és talán ma már érdektelen is. Az ember pályafutásának alakulásában számos véletlen játszik szerepet, és hogy ezek milyen jelentőséggel bírnak, még utólag is nehéz megítélni… Fiatalkoromban egy, a Rókus kórházban műtő 82 éves főorvosnak asszisztáltam…

– Aktívan végzett beavatkozásokat ilyen idősen is?

– Igen, akkor ő még hivatalosan dolgozhatott, ma 65 év a korhatár. Az is eszembe jut, hogy Amerikában járva fogadott egy neves szívsebész, aki akkor volt 83éves és aznap öt coronaria bypass műtétet hajtott végre! Amerikában ma sincs korhatár. Félreértés ne essék, ezt sem tartom jónak, de ma hazánkban több okból nincs megfelelő számú fiatal orvos, és rákényszerülünk majd, hogy az idősebbek „továbbszolgáljanak", lásd a házorvosainkat. Persze valahol meg kell húzni a határt, ezzel egyetértek. A rendszerváltozás előtt a professzorok kinevezési ideje 70 éves korukig szólt, majd 1990-ben 65 évre csökkentették a korhatárt, ami sok bonyodalmat okozott. A hirtelen változás váratlanul érte főként az egyetemi társadalmat. A 65 és 70 év közötti professzorok dolgozhattak, operálhattak, de már nem ők voltak a tanszékvezetők. Ez olykor különös helyzeteket teremtett, és 10-15 év kellet a helyzet rendeződéséhez. A hetvenedik életévet elhagyva a legtöbb professzor már csak bejárt rendelni, s ha kérték, tanácsot adott, előadásokat tartott, és jó érzéssel elbeszélgetett a volt tanítványokkal. De semmiképp sem szólt bele az ügymenetbe.

– Ön folytatta…

– Igen, jó formában voltam, kerestek a betegek, az utódaim lehetőséget adtak, de tavaly 78 évesen a műtéteket abbahagytam.

– Miért érezte úgy, hogy most kell abbahagynia?

– Számolni kell azzal, hogy az ember képességei a kor előrehaladtával romlanak, például a szeme, az állóképessége. Fizikailag nem bírja a hosszú műtéteket. Másrészt az ifjúság teljes joggal kritikus, és nem kell megvárni, amíg más mondja, hogy mit keres még az „öreg" a műtőben… Ezt nekem kellett önmagamban eldöntenem. Nagyon nehéz volt, s van is egy furcsa és megmagyarázhatatlan hiányérzetem. Saját vigasztalásomra találtam ki egy „bon mot"-ot a műtétekre vonatkozóan: „a kicsit már unom, a nagy meg fáraszt".

– Ez jó, a humor nélkülözhetetlen! De miért annyira nehéz, hiszen vannak, akik alig várják, hogy letehessék a lantot… és ön már a sokadik orvos, akitől ezt hallom, és nem csak anyagi szempontok miatt.

– A betegek változatlanul keresnek, igénylik a tevékenységemet, segítségemet. Amikor úgy döntöttem, hogy befejezem a műtéti tevékenységet, átadtam a pácienseimet olyan kollégáknak, akikben megbízom. A család és a feleségem azt kérdezi, minek mész még be… Biztosan el tudnám másképp is tölteni az időt, szóval nem tudok könnyen adható magyarázatot… Ez egy pszichológiai folyamat, nehéz attól megválni, amit az ember egész életében végzett. Közel hatvan évig álltam a műtőben, hiszen már 1958-tól bejártam egy budapesti sebészeti osztályra. A sebészet abban a formában, ahogy csináltam, egy addikció: a siker ugyanolyan endorfinokat szabadít fel, mint a sportolóknál vagy bármilyen sikerszakmában. Ez hiányzik. A felelős munka, a technikai erőbefektetés és a mindent megkoronázó sikerélmény. Nem csak látványos az eredmény, hiszen új életet vagy jelentősen jobb életminőséget kap a beteg, de a pontos és sikeres technikai megoldás is sikerélmény. Egy-egy műtét után olyan jó érzéssel jön ki az ember a műtőből, amit nehéz szavakba önteni. Ez nyilván hiányzik, és ennek nehéz megtalálni a pótszerét.

– A pótszerre visszatérünk, de most tegyünk egy kis időutazást! Milyen volt akkoriban medikusnak lenni, és hogyan látja most a hallgatók helyzetét?

– Kritikus időszakban, 1956-ban kezdtem az orvosi egyetemet, tehát a forradalom elsőévesként ért, és a következő év március 31-ig kijárási tilalom volt, nem volt egyetemi oktatás. Több mint 400 főre duzzadt az évfolyamunk a rövid tanév miatt megbukott másodévesekkel. Nagy volt a szegénység, ma el sem tudják képzelni, hogy milyen rosszul öltöztünk, és hogy a menzán milyen volt az étel. Tankönyv alig volt, kettő-négy hallgatónak adtak kölcsön egyet-egyet. Az anatómia könyv 1948-as kiadású volt, benne az ideggyógyászat csupán 45 oldal tett ki! Stencilezett jegyzeteink voltak, az előadások pedig katalógussal ellenőrizve kötelezőek voltak. Megmondták, hogy aki nincs ott az előadáson, az nem fog tudni levizsgázni, mert az előadó nem azt mondja, ami a könyvben vagy jegyzetben van. Még a lépcsőn is ültünk. Volt, aki reggel nyolc órakor bezáratta a tanterem ajtaját, és aki nem volt ott, azt hiányzónak tekintették. Elképzelhetetlen volt, ami most, hogy a hallgatók nem járnak be az előadásokra, merthogy nem kötelező, és a professzor a 85-ös létszámú évfolyam nyolc hallgatójának ad elő! Nagyszerű tanáraink voltak, ma is jó emlékkel gondolok rájuk, és kitüntetésnek veszem, hogy néhányan idősebb korukban rám bízták kezelésüket. Reggeltől estig benn voltunk az egyetemen, s még szombaton is volt tanítás. Ma a hallgatókkal főleg a gyakorlatokon találkozunk, de az oktatók számának csökkenése miatt túl nagy létszámúak a csoportok. A gyakorlati oktatás minőségi követelményeihez képest kevés a bemutatható beteg. A klinikai medikus oktatás jelen helyzetének értékelése külön fejezetet érdemelne.

– A medikusi gyakorlati oktatást sok kritika éri, de panaszkodnak a rezidensek is, hogy kevés lehetőségük van például a manuális szakma gyakorlására.

– A fiatal orvos a manuális szakmákban régen is kevés műtéthez jutott, de mindig különbség volt az egyetemi klinikák és a vidéki kórházak között az elérhető, elvégezhető műtéti számokat illetően. A Magyar Sebész Társaság, főtitkárságom idejében, Besznyák István professzor elnöksége alatt, ezért szabályozta, hogy a szakvizsgához hány és milyen típusú műtétet kell elvégezni. Hogy legalább a limitet teljesíteni tudják, a klinikákon dolgozó fiatalok három-négy hónapra elmentek vidékre, mert ott többet tudtak operálni. A klinikán ugyanis kevesebb lehetőség adódott, részben azért, mert sok volt a nagyhírű orvos, akit személyesen kerestek a betegek, másrészt azért, mert itt végezték a nehéz, bonyolult műtéteket, amelyeket nyilván nem adhattak a kezdőknek. Szóval ez egy örök probléma, ez nem igazán változott azóta sem. A későbbiekben, tanszékvezető és vizsgáztató koromban találkoztam olyan szakorvos-jelölttel is, aki elpanaszolta, hogy vidéki kórházban dolgozva sem tudta teljesíteni az előírt kötelező műtéteket… Ez hiba, ezért át kellene gondolni a sebészképzés feltételeit. Megjegyzem, hogy jelenleg bonyolítja a helyzetet a privatizált sebészvilág. Ami a saját képzésemet illeti, szerencsém volt, mert harmadéves koromban egy felettem járó jó barátom révén bekerültem egy jó színvonalú budapesti kórházba, az Uzsokiba, ahol egy kiváló képességű sebész, dr. Köves István volt a főorvos. Így már másodéves medikus koromban bejárhattam, ügyeltem, sokat asszisztáltam, nyaraimat ott töltöttem, s operálhattam egyet-egyet. Mire elvégeztem az egyetemet, már lényegében négyéves famulus sebészi gyakorlattal rendelkeztem.

– Arról beszélt már, hogy mi az, ami hiányzik, de nyilván olyan is van, ami nem.

– A kérdést úgy értelmezem, hogy nekem személy szerint mi hiányzik! Nem a saját munkámról beszélnék, hanem a hivatásomról. A magyar egészségügy helyzete aggaszt! A képzés, a finanszírozás, a betegellátás, az ellenőrzés és a minőség kérdése. Mindezt közvetlenül abból is érzékelem, hogy a betegek, beleértve a barátokat, ismerősöket, milyen elintézendő, a közvetlen sebészi szakmámhoz nem tartozó orvosi ügyekben keresnek. Nem jutnak el orvoshoz, hónapokat kell várni vizsgálatokra, főként a képalkotókra, és sorolhatnám. No, ezek „ügyintézése" kifejezetten nem hiányzik. Szívességkérések oda-vissza sorozata indul el… Sajnos meg kell állapítanom, hogy az ellátás, így a sebészi ellátás színvonala, ha nem is mindenütt, de általában romlik. Azt sem tudom például elképzelni, hogy a sokat emlegetett szuperkórházat kikkel töltik majd fel, mert kevés az orvos, arról nem beszélve, hogy szinte követhetetlen számomra a tervezett átszervezés. Másfelől elindult a privát ellátás olyan formája, ami korábban elképzelhetetlen volt, hiszen csak a rendelés szintjén lehetett valami privát, a beteg további ellátása „át lett nyomva" az államiba. Ma sincsenek tiszta helyzetek, óriási rendelőket, kórházakat nyitnak, s kérdés számomra, hogy az orvos vajon a munkaideje után dolgozik a privát ellátásban, vagy esetleg a munkaideje alatt is „maszekol". Ma nincs szakmai és minőségellenőrzés se a magán-, se a közfinanszírozott ellátásban. Ennek nagyon komoly konzekvenciája van, lesz, gondolok az orvosok túlterheltségére… hol van az uniós direktíva szerinti kötelező pihenőidő?

– Egy időben még a Magyar Orvosok Szakszervezete harcolt az uniós direktíva betartatásáért, aztán csend lett. Említette a magán- és közellátás tisztázatlan helyzetét, hogy hová vezethet ez. Talán van saját tapasztalata erről?

– Mindebbe beleláttam, amikor egy évig Párizsban dolgoztam. Az állami egészségügy szereplői felzúdultak, sőt: sztrájkoltak, mert a magánellátók elszívták a könnyű, jól gyógyuló, jól fizető eseteket, míg az államinak ott maradtak a bonyolult, drága ellátások. Az állami kórházakban a priváthoz képest egytizede volt a fizetés, és az orvosoknak a hosszú, bonyolult, rizikós, fárasztó beavatkozásokat a jóval kevesebb fizetésért kellett elvégezniük. Most ugyanez alakul ki nálunk: a jó kórházaknak maradnak a nehéz esetek, a könnyű, kis műtétek a magánba vándorolnak. Ezt káros folyamatnak tartom, mert részben a jó és képzett kollegákat vonja ki az állami szektorból, így ott csökken a teljesítmény és nő a várakozási idő, másrészt, és ez bizonyított, szövődmény esetén a beteg az állami intézményben landol, és az állam viseli a terheket. Másrészt hiába mondják, hogy csökkent a várakozási idő, mert lehet, hogy a protézisműtéteknél így van az engedélyezett nagyobb műtétszám miatt, de a sebészek száma ugyanannyi, a műtétes háttér lehetősége sem bővült, és van olyan, amikor nincs vér, mostanában egyre gyakrabban, és nem lehet operálni. Odajutottunk, mint amit Algériában dolgozva tapasztaltam 1968 és 1971 között: a beteg családja adta össze a vért! Tehát vannak gondok. Persze ez a cikk nem erről szól.

– De erről is kell beszélni, csak egyre nehezebb, mert a kritika retorziót szülhet… Visszatérve az életútjához: általános sebész volt, több szakvizsgát szerzett, de miként lett transzplantációs sebész?

– Valamikor a Semmelweis Egyetem I. számú sebészeti klinikája számos sebészeti szakmát képviselt: általános, gastroenterológiai-, máj-hasnyálmirigy-, tüdő-, baleseti-, plasztikai ér-sebészet. Nagyon tág látókört szerezhettünk sebészként, aztán jelentős specializációk következtek be, ahogy mindenütt a világon. és a klinikán is szűkültek a profilok. A transzplantáció kezdetével kapcsolatban kicsit vissza kell lépnünk a történelemben! Mint ismeretes, 1954-ben történt az első sikeres veseátültetés Bostonban. Nagyon érdekes ugyanakkor, hogy egyetemi éveim alatt soha nem hallottunk arról, hogy ez egyáltalán lehetséges és létezik. Ha ismert lett volna, talán nem késik két évtizedet hazánkban ennek a kezelésnek a megvalósulása. Persze meg kell jegyeznem, ez nem eléggé feldolgozott része a szakmai történelemnek. A hazai egészségügyben nagy váltás volt a háborút követő 10-15 évben, s az európai sebészetet megteremtő nagy öregeket sorra eltávolították munkahelyükről ilyen-olyan okok miatt. 1962-ben Szegeden megtörtént az első veseátültetés Petri Gábor klinikáján, Németh András végezte a beavatkozást, aki Londonban tanulta a technikát. Akkor még a szervátültetés törvényi és etikai alapja rendezetlen volt, és neves akadémikus orvosok akadályozták meg a folytatást. Ennek a hazai úttörő beavatkozásnak szenzációnak kellett volna lennie, ráadásul ez a 36. beavatkozás volt Európában, de agyonhallgatták.

– Ez szinte hihetetlen! Azért mégiscsak történt változás…

– Amikor hazajöttem Algériából 1971-ben, az a hír fogadott, hogy az I. számú Sebészeti Klinikát jelölték ki a vesetranszplantáció hazai megvalósítására, és kezdjük el az előkészületek szervezését. Rubányi és Szécsény professzorok kiosztották a feladatokat, kísérletes munkák indultak, de konkrét elképzelés nem fogalmazódott meg. Klinikánkon megkezdődtek a szükséges átalakítások, például steril szobát, klimatizált műtőt hoztak létre. Kértem Szécsény professzort, hogy elmehessek érsebészetet tanulni az Orvos Továbbképző Egyetemre Littman professzorhoz és a városmajori klinikára. A közlönyökben ösztöndíjat kerestem, mert úgy gondoltam, hogy a szervátültetést nem lehet kitalálni, azt meg kell tanulni ott, ahol már csinálják. Párizsba mentem egy évre, mert érdekes módon Franciaország és Magyarország között a háború után sem szűnt meg a tudományos együttműködés. Mivel Algéria után felsőfokon beszéltem franciául, így adódott ez a lehetőség. Reggeltől estig benn voltam a klinikán, közel száz sertéskísérletet csináltam, így a sebésztechnikát állatokon is gyakorolhattam.

– Közben itthon sem állt meg az élet, mi történt, hogyan készültek elő a beavatkozásokra?

– Itthon folyt a szervezés, megszülettek a szükséges jogszabályok 1972-ben Nizsalovszky Endre jogtudósnak köszönhetően. A klinikán Faller József összeállította és legyártatta konzerváló oldatot. Számosan részt vettek a kutyakísérletekben, Popik Ervin, Alföldi Ferenc, Tóth András. Készült az anaesthesia Megyaszai Sándor, Darvas Katalin kollégákkal, illetve a művesés csoport Járay Jenővel. Petrányi Győző professzor az immunológia labort szervezte meg munkatársaival, így a betegkiválasztáshoz nélkülözhetetlen várólista feltételei biztosítottá váltak. Párizsból hazatértem után várólistát állítottunk össze, 36-an kerültek fel az első listára. A betegek annak ellenére vállalták a beavatkozást, hogy a nem sokkal előtte zajló miskolci veseátültetés során a beteg meghalt. Akkoriban öt művese-állomás volt, a vesebetegek fele kezelés híján meghalt… és 35 év volt a művesére kerülés felső határa. November 16-án éjszaka elvégeztük az első két átültetést. Az első beteg 26 évig élt az új veséjével. Ahhoz, hogy elkezdjük, meg kellett tanulni mindent a technikán kívül is, beleértve az immunszuppressziós és egyéb gyógyszeres kezelést, a kilökődési reakció diagnózisát, a szövődmények kezelését stb. Erre Párizsban volt lehetőségem. Összeállt a csoport, sok mindenki dolgozott benne és érte, de sokan maradtak az általános sebészetnél, amíg kialakult az átültetéssel foglalkozó csoport. Hosszú átépítés után kapott otthont a szervátültetés a Baross utcában, ahová 1994-ben költöztünk Most a klinikán már hatezer vesetranszplantációnál tartunk, s harmadikak vagyunk azok körében, akik a legtöbb átültetést végezzük az Eurotransplant országai között. Itt nálunk valósult meg a hazai májátültetési program is.

– Nagyon izgalmas időszak lehetett… És ha már adatokat említett, összeszámolta, hány műtétet végzett a közel hatvan év során?

– Igazság szerint csak egy ideig számoltam, így nincs pontos adatom. Algériában három év alatt majdnem négyezer műtétet csináltam, nőgyógyászatitól kezdve gégészetin át a koponyaműtétig, s mint említettem, az I. számú Sebészeti Klinika széles profilú intézet volt, tehát itthon is sokféle műtétet végeztem. Amikor tanszékvezető voltam, átlagosan évente háromszáz esetet operáltam az általános sebészet teljes profiljában a nyelőcsőtől a májon keresztül a vastagbélig, az endokrin és emlőssebészettől a ritka hasi kórképekig.

– Említette, nehéz megtalálni a sikerélmény hiányának új pótszerét: ha lesz, mi lesz az új addikció?

– Van négy unokám a két orvos lányomtól, boldog nagyapa vagyok. Az unokák sok törődést igényelnek, ami persze nagyszülői szinten főleg a feleségemre hárul, de én is igyekszem segíteni. Sok örömet hoznak az életembe. Fiatal korom óta fotózom, digitalizálni kellene a régi diákat és összerendezni, hátha rajtam kívül is érdekel majd valakit. Szeretném megtanulni a régi filmek összevágását és elmerengeni a múlt emlékein. Persze utazni is szeretnék, mert erre a mi korosztályunknak nem sok lehetősége volt.