Az egészségügy kulturális vereséget szenvedett

A Magyar Kórházszövetség elnökével az elsősorban a pénzhiánnyal magyarázható romló szolgáltatási színvonalról beszélgetett a Kórház szaklap decemberi számában. Velkey György szerint a forrásvesztés javítása adhatna lendületet a szélesebb ívű javuláshoz is.
Az alábbiakban egy rövid kivonatot adunk a Kórház újságban megjelent interjúból.

– Volt-e pozitív hozadéka az ágazatban történt változásoknak?

– Az előző és a jelenlegi egészségpolitikai vezetők is nyitottak a párbeszédre, sokszor számításba is veszik, nem is annyira a kezdeményezéseinket, mint inkább a reakcióinkat. A kormányváltáshoz köthetően azért meg kell jegyezni: azt viszont szomorúan vettük tudomásul, hogy a váltás során sem lett az egészségügy prioritás. Ezt egyértelműen jelezte is az elit, mert alig említette meg a politikailag aktív időszakban az egészségügyet. Még a népegészségügyet sem, holott ezen a területen szép sikereket értünk el az elmúlt egészségügyi ciklusban.

– Milyennek ítéli a helyzetet az emberi erőforrás vonatkozásában?

-  Ilyen adósságteherrel nehéz valódi emberi erőforrás-gazdálkodást végezni, mert pénzügyi mozgástér hiányában nem lehet érdekeltségi, jutalmazási rendszereket bevezetni. Nagyon kiszolgáltatottak vagyunk a szakmai innovációk és a szolgáltatási színvonal tekintetében is, mert kényszerűségből mindig a „visszafelé vágás" logikája kell, hogy érvényesüljön. Hiányzik az a befektetési tőke, amivel el lehet képzelni a közép vagy hosszú távú hatékonyságjavulást, vagy akár költségmegtakarítást. Ha ehhez hozzávesszük a valóban romló szolgáltatási színvonalat, ami ugyancsak elsősorban a pénzhiányra vezethető vissza, akkor összeáll a negatív kép: nincs WC-papír, kevés a takarító, ingerült a portás, várakozni kell, és még a média is az ijesztő adósságteherről beszél. Így folyamatosan „lúzer" helyzetbe navigálódik ez a világ. Ugyanakkor ebben a vesztes helyzetben nincs mozgástere sem a rendszernek, sem a menedzsmentnek. Ráadásul az irányítók és a menedzsment mellett „lúzerré" válik – ebből a helyzetből adódóan – az orvos, az ápoló, az asszisztens, a gyógytornász, a pszichológus is. Ebből a vesztes helyzetből nagyon nehéz jól kijönni egy orvos-beteg vagy egy ápoló-beteg kapcsolatban. A mindennapi rendszerszintű eredményességet ez is rontja. Ezét is tartjuk legelső tennivalónak a reális mértékű forrásbővítést.

– Az ágazatnak, a kórházügynek van valamilyen közös „szelleme" – kiemelkedően nagy a pályaelhagyási erő. Az elvándorlók egy része abból az érzékeny korosztályból való (fiatal szakorvosok), akik még nem találták meg a kapaszkodókat a rendszerben, vagy a helyzetük még nem stabilizálódott.

– Nagyon erős dilemma, hogy mi is a magyar egészségügy eredendő baja, melyek az ebből fakadó következmények, és hogyan lehetne mindezen változtatni. A fő gond a társadalmi megbecsülésben – sokszor ennek megvan a jogos háttere, az eredete –, az egészségügy körüli kultúrában keresendő. Innen eredeztethető az a relatív forrásvesztés is, amit az ágazat elszenvedett. Magyarországon a gyógyítás kultúrája elvesztette a presztízsét, az egészségügy kulturális vereséget szenvedett. Az orvoslás-ápolás mára alig megbecsült, kiszolgáltatott hivatássá vált, és széles körben jogos, vagy jogtalan kritikákkal illetett. Ez a kulturális vesztés tartja fenn a forráshiányt. Nem tudunk az ok-okozati sorrendet követve segíteni ezen az állapoton. A kulturális vesztés sok évtizedes történet, de a kultúra javítására nincsen ugyanannyi várakozási lehetőségünk. Nehéz is tudatos beavatkozásokkal önmagában kultúrát javítani, de azért erre is figyelmet kell fordítanunk. Alapvetően az egyik legfőbb következményt, a forrásvesztést tudjuk először javítani, ez adhat erőforrást a szélesebb ívű javuláshoz is. Szem előtt kell tartanunk az intézményi belső kultúrát. Egyszerre kell figyelnünk a a túl hierarchikus belső viszonyokra, a főnök–beosztott, a beteg–orvos, az ellátó–beteg, a szakápoló–orvos és egyéb munkatársak közötti viszonyrendszerre is, továbbá a hivatalok és az intézmények, valamint az egészségügy egésze és a társadalom közötti kultúrára egyaránt. Ez rengeteg tétel, és még nem is említettük a médiát és a politikai kommunikációt. Mindezekre tudatosan kell figyelnünk, sokkal nagyobb hangsúlyt kell fektetni rájuk mint eddig, annak érdekében, hogy a szolidaritáselvű közellátás elviselhető szinten működőképes maradjon.