Valálik István a mikrosebészeti technikát először egy, az ujjait elvesztő balesetes betegnél alkalmazta - eredményesen.
Valálik István idegsebész neve nem ismeretlen szakmai körökben, nagyon sok parkinsonos beteg is hálával gondol rá. Indíttatásáról, „előző életéről" azonban nem sokan tudnak. Az Orvosok Lapja decemberi számában olvasható az idegsebésszel készült interjú, amelyből részleteket közlünk:
– Milyen hatásra döntött úgy, hogy orvos lesz?
– Édesanyám sokat betegeskedett, még iskolás koromban többször feküdt kórházban, mindennap látogattam, és sokszor találkoztam nővérekkel, orvosokkal. Különleges embereknek tartottam őket. Először az injekciózás tetszett meg. Egyik alkalommal, amikor beteg voltam, és naponta jött hozzánk egy nővér, akitől szurikat kellett kapnom, kértem tőle egy fecskendőt és egy tűt. Először rongybabán próbálkoztam, aztán kíváncsi voltam, milyen izomba adni, ezért édesanyámat megkértem a konyhában, hogy beadhassak egy kis vizet a disznóhúsba. Később lettek orvos példaképeim, és amikor az egyetemre készültem, akkor az idegtudományok kezdtek érdekelni. Édesapám azt mondta, hogy orvosokra mindig és mindenhol szükség van.
– Miért lett éppen idegsebész?
– Eredetileg ideggyógyász szerettem volna lenni, az akupunktúra is érdekelt, emiatt még kínaiul is megtanultam néhány szót. Aztán a 4. évfolyamon jött az idegsebészet, ami Ungváron kötelező tárgy volt. Nagyon érdekelt, szabadidőmben is bejártam az osztályra, igyekeztem műtéteket is nézni. Már akkor felmértem, hogy ez rendkívül nehéz szakma, nagyon súlyos a beteganyag, és jóval hosszabbak a műtétek, mint más sebészi szakterületeken, ezért nemcsak szellemi, hanem fizikai igénybevételt is jelent. Abban az időben a képalkotó vizsgálatok még nem hozták tálcán a diagnózist, nagyon sok lumbálpunkciót, gerincfestést, agyi érfestést, levegőfeltöltéses agykamravizsgálatot kellett végezni, és összevetni az eredményeket a klinikai tünetekkel. Egyetem után egy évet gyermekgyógyászként a kijelölt kórházban kellett eltöltenem, ott ez szabály volt. Kis kerülővel aztán sikerült visszatérnem az idegsebészetre, mert Beregszászon nem sokkal korábban osztályt alakított egy kreatív idegsebész. Lelkes és nagy tudású szakember volt, rendkívüli szervezői készségekkel. Sokat beszélgettünk, megszerettette velem az idegtudományokat.
– Hol sajátította el a tudást?
– Alapképzésre a kijevi intézetbe kerültem, ahol sok jó sebészt láttam, emellett akkor kezdték a mikrosebészeti technikát alkalmazni az idegsebészeti műtéteknél. A Delta című TV-műsorban láttam egy rövid összeállítást arról, hogy a nyaki verőér elzáródása miatt kialakult agytrombózis gyógyítására Nagy-Britanniában olyan műtétet alkalmaztak, amelynél a hajas fejbőrben futó eret az agykérgi verőerekhez varrták, és ezzel pótolták a hiányzó vérkeringést. Első nap, amikor Kijevben betettem a lábamat a műtőbe, egy ilyen műtétnek voltam tanúja, ami magával ragadott. A kísérleti műtőben kisállatokon én is lehetőséget kaptam, rengeteget gyakoroltam. Ilyen műtétet később én is végeztem, de érdekes módon a mikrosebészeti technikát először önállóan nem az agysebészetben alkalmaztam, hanem baleseti sebészek kérték a segítségemet. Levágott kézfejet varrtunk vissza, ők egyesítették a csontokat, én varrtam össze az artériákat, vénákat és idegeket. Emlékszem, 11 órás műtét volt, és sikerült megtartanunk minden ujjat.
A teljes interjú az Orvosok Lapja decemberi számában olvasható.
Kövessen minket a Weborvos Facebook csatornáján is!