„Örüljünk, hogy végre lesz hol felállítani a magyar vakcinakutatás, -gyártás és közegészségügy kiemelkedő alakjának, Johan Bélának a szobrát” – dr. Szepesi András jegyzete.
Ha még egyszer valaki azt mondja nekem, hogy a március szeszélyes, azt „megbüntetem”. Erre a furcsa hétre, amelyik január utolsó napjával kezdődött jutott szélvihar, szinte mindenütt, és károkozások országszerte, észak és délkeleten. Hatalmas hóesés, de másik országrészben napsütés, kék ég is, sőt az időjárás képes volt félnaponta változni is.
Egyes szomszédainkat betemetett a hó, de jutott belőle az olimpiai mozgalom bölcsőjébe, Görögországba is. Hóesés az Akropoliszon, a havas Parthenon, valamint hóakadályok Athén ikonikus terein, az Omonián és a Syntagmán: nem akármilyen látvány. Ment is a viccelődés, már akinek kedve volt rá, hogy kár volt Pekingig szaladni, a téli olimpiát Athén is megrendezhette volna.
Persze, a téli olimpia már visszavonhatatlanul Pekingben lesz, de látva a világjárvány híreit, az utolsó percig folyt a találgatás, megtartják, vagy újra elhalasztják-e. Pedig, akik kedvelik az emberi kultúrához kapcsolódó jóslásokat, horoszkópokat, azok rajongva mondják, hogy a Tigris Éve kezdetén, a Holdújév második napján olimpiai játékokat indítani, az maga a szerencse.
Negyedik oltás
Lám, már én is előreszaladtam az időben, pedig még csak hétfőnél tartunk. Nézegetem az összevont hétvégi járványadatokat, hát ez még nem akar elcsitulni. Az előző jegyzetemben „kibeszélt” személyes dilemmám salamoni ítélettel zárult: kapjam meg a negyedik oltást. Hétfőn reggel azonnal bejelentkeztem.
„Jó Tündérem”, az ÉKC Szent János Kórház Kútvölgyi úti Rendelőintézet Oltópontjának vezetője azonnal fogadott, és csak finoman „metakommunikálta”, hogy már védett lennék, ha egy héttel korábban rá hallgatok. Látva a következő napok számait, igazat kellett adjak neki. Finom kézzel beadta a vakcinát, nem vacakoltunk azzal, hogy kombináljuk vagy ne, és a kötelező várakozás egy részét a helyzetünk megbeszélésével töltöttük.
Fél éve jártam itt, az akkor is kiváló szervezettség tovább finomodott. Udvarias légkör, tempós szervezés, sok ember, de még nagyobb áteresztő képességgel dolgozó rendelések. Figyeltek az egyéni védekezésre, annál is inkább, mert az a tapasztalatuk, hogy egyre több egészségügyi dolgozó kapja el a viszonylag enyhe lefolyású fertőzést. Ezért is szorgalmazzák a régebben beoltottak megerősítő immunizálását.
Omikron
Kis bágyadtságon kívül nincs oltási reakcióm, másnap minden feladatomat végzem, ahogy terveztem. Délben szerkesztőségi videokonferencia, tervezzük a heti feladatokat, amikor jelez a telefonom, egy közeli barátom, nem orvos, de ötven éve ő is az egészségügyet szolgálja. Az ilyen munkakonferenciák etikettje, hogy közben nem telefonálunk, de ez esetben felveszem, mert nem szokott fölöslegesen munkaidőben telefonálni. Már az első mondatból érzem, hogy nagy a baj.
Pánikszerűen elhagyom a konferenciavonalat és figyelek. Fegyelmezett műszaki ember, szabálykövető, mindhárom oltást megkapta. Három napja hőemelkedés, majd láz, egyre rosszabbul van, a pulzoximéter már 90% alatt van. Déli órák, bizonytalan abban hogy mit tegyen, talán a háziorvost sem éri el, mit tanácsolok. Én mondom, hogy azonnal kórházba, csomagoljanak, én pár perc múlva megmondom, hova.
És akkor néhány perc alatt kivert a víz, mert a logikus kapcsolódási pontok túlterheltek voltak. Tudtam, hogy sürgősen oxigénhez és gyógyszerekhez kell jutnia, mert életkora, alapbetegsége miatt fokozottan veszélyeztetett. Hirtelen változás, egy irányításban dolgozó barátom, egykori tanítványom felveszi a telefont, feltesz két kérdést, három perc múlva visszahív és a barátom indulhat. A továbbiakban minden szakszerűen működött. A sürgősség erősen indokolt volt.
Tanulság: vigyázni kellene az omikron változat veszélyeit lekicsinylő, a járvány végét vizionáló „szakértői” nyilatkozatokkal, főleg a tömegkommunikációban. Egyre többen reménykednek, hogy ezt a fertőzést egy enyhe náthával otthon, néhány nap karanténban átvészelik. Ez lehet, hogy statisztikusan igaz. De akinek súlyos szövődménye lesz, annak az a 100%. Ezt mindenkinek meg kellene értenie, főleg aki képernyőre, mikrofonvégre vagy nagy hatású közösségi felületre kerül.
Ha nem a hurráoptimizmus folyna a médiából, a barátom már legalább egy nappal korábban elindult volna segítséget kérni. Egy populációban mindig vannak törékeny idősebbek, egyéb betegség miatt is veszélyeztetettek. Az ilyenekre fokozottan figyelni kell, és ezért is fenn kell tartani, sőt megkockáztatom, erősíteni kellene a „call-centerek” rendszerét, kapacitását.
Kampány
Közben, „business as usual”, folyik a választási kampány. Múlt heti „beszólásomért”, amiben a nemzet érdekeinek pártok felettiségét mertem szóba hozni, kaptam hideget-meleget. Persze, nem nyilvánosan, csak személyre szóló üzenetekben, levelekben, hívásokban. A „galamblelkűek” csak a józan eszemet vonták kétségbe, de voltak ennél gonoszabb megjegyzések is. Hiába, na, a rendszerváltás még túl közel van.
Egy bibliai példázattal lépek át ezeken a hangokon. Mózes is 40 évig bolyongott a népével a sivatagban, hogy elfeledjék a korábbi bálványokat. Talán nekünk is kevés volt még az eltelt 30 év, hogy a gondolkodásunk megtisztuljon. Bár, irigylem Mózest. Neki „csak” meg kellett győznie a népét az igaz útról. Jó lenne tudni, mit tenne ez a bölcs ember, a mai agyonmediatizált világban, ahol a tisztességes gondolatok egyforma hangerővel szólnak a hazugságokkal, a gonoszságokkal, a jó hírekkel és a „fake news”-okkal.
Politika
A héten sok munka, aggodalom, a vezető hír, hogy egy év után miniszterelnök úr Moszkvába megy, ahol a meleg fogadtatáshoz szép hóesés társul. Találgatások minden oldalról. Kedden napközben elkezdenek jönni a hírek és a képek Moszkvából. Megnyugtató: lesz földgáz, nem drágán, és talán több is mint a leszerződött készlet. Reménykeltő hírek, persze inkább a hangulatot illusztráló jelzők: jégtörő hajó, békéltető misszió. Bizony, az jó lenne, ha csökkenne a feszültség a 150 ezer magyar otthonaként szolgáló szomszédunk és egykori fő szövetségese között, mert más se hiányzik Európának, mint egy fegyveres konfliktus a keleti végeken.
Aztán kormányülés. Estefelé derül ki, hogy Gulyás miniszter úr megvicceli a magyar sajtót, és elfoglaltságaira hivatkozva csütörtök reggel 7 órára hívja össze a „kormányinfó népét”.
Másnap reggel jókat mosolygok a vágóképeken. A bölcsebb főszerkesztők többnyire az ifjúságot rendelték ki az eseményre. Én még ennyi álmos fiatal szerkesztő leányt és borzas fejű álmos újságíró fiút (régi szép nevükön „slapaj”-t) még nem láttam egy határon. Persze mindenkin maszk, de a szemek azért „beszéltek”. Becsületükre mondva, rendesen kérdezgették a minisztert az aktuális kérdésekről is, a hirtelen visszavont oltásigazolvány rendeletről és az új szabályokról. És napjaink közéleti botrányairól is faggatták, de ahhoz korábban kellett volna kelniük, még ennél is, hogy a tapasztalt jogász-miniszteren fogást találjanak.
Péntek hajnalban miniszterelnök úr személyesen számolt be moszkvai élményeiről, most elég kevés időt szentelve a járványnak és az egészségügynek. Látszik, hogy ő is a járvány gyors lecsengésében reménykedik. Valamint az idén év végén megnyíló debreceni vakcinagyár sikeres beindításában, ahol nemcsak koronavírus ellenes vakcinákat fognak gyártani, hanem minden olyat, amit ma importálunk és gyermekeinknek, egyéb betegeinknek nagy szüksége van rájuk.
Elnyomok egy sóhajt, és nagyon szeretném világossá tenni, hogy ez nem ennek a kormánynak a „sara”, de volt egy világszínvonalú vakcinagyártásunk, ami áldozatul esett a rendszerváltás zavaros éveinek, a korai kapitalizmus rombolásának és egy határozott, felkészült egészségügyi irányító hiányának. De ne siránkozzunk, örüljünk, hogy lesz, és végre lesz hol felállítani a magyar vakcinakutatás, -gyártás és közegészségügy kiemelkedő alakjának, Johan Bélának a szobrát.
Olimpia
Az idő halad a maga tengelyén, változik a kép. Magyar idő szerint 13 órakor megnyílt Pekingben a 24. téli olimpia. Aki tehette és nézte, nem bánta meg. Az erős itthoni napsütés miatt el kellett sötétíteni a szobát, hogy a képernyőkön megjelenő varázsos színek, a valóság és az álmok egymásba folyó művészi képei a teljes pompájukban láthatóak legyenek.
Fél éven belül egy második olimpia – szigorú karanténban. Döbbenetes. És az is, milyen profi módon szerveztek meg minden részletet. Nem tudom, hogy a gyakran szmogos metropolisban szerencséjük volt, vagy a szigorú (hogy ne mondjam diktatórikus) rezsim még a füstködnek is parancsolni tud, de a levegő tiszta maradt.
A megnyitó, a rövid köszöntések, a versengő nemzetek bevonuló fiataljai zászlókkal, mint színes virágcsokrok, közöttük a mieink, egy alig tucatnyi fiatal sportoló vidám csoportja a nemzeti zászlóval – szívet melengető látvány. Nagyon sok nemzet igyekezett megjelenni, de mit tegyenek a trópusi, szubtrópusi országok, ahol volt olyan sportoló, aki 32 éves korában látott először havat? Inkább becsületből, és Pierre de Coubertin báró eredeti jelszavának megfelelően – a részvétel a fontos – elküldtek egy-két fiatalt, hogy ők se maradjanak ki. Kedvenc történetem Szaúd-Arábiából jön, ahol nyílt pályázaton választottak ki kb. 100 jelentkezőből egy sportolót, ő volt a küldöttség.
Majd a ceremoniális megnyitó, ahol az olimpiai láng egy olyan hópehely közepébe került, amelyik minden elemi egységén a résztvevő országok neve szerepelt. Az olimpiai himnuszt egy kínai kislány kórus énekelte – görögül. Megannyi vidám, szépséges fekete mandulaszemű gyermek, kikandikálva a meleg piros sapka alól, csengő hangon daloltak. Más viszonylatban giccsesnek mondanám, de itt tényleg „kiakadt a cukiságmérő”. Nem lennék meglepve, ha megalakulna egy olyan magyar nyugdíjas klub, amelyik azt a jelszót tűzné ki: kínai leányunokát akarunk.
Persze, jobb, ha most elmondom nekik, ez a földrésznyi ország 56 megkülönböztetett nemzetiség otthona, ami ennyiféle különlegességet, ennyiféle szépséget is jelent.
Imagine
Az olimpiai lobogó felvonása következett: a zászlóvivők egy ismert dallamra masíroztak, és csak pár pillanat után jöttem rá, hogy az Európai Unió himnusza, Beethoven örömódája szól, kicsit furán, foxtrott ritmusban, hogy lehessen rá szépen menetelni. Majd, mintegy felvezetendő az elkövetkező díszbeszédeket, egy jóhangú kínai énekes John Lennon ikonikus dalát, az Imagine-t énekelte.
Illett is ide, mert utána annyi szép és jó hangzott el az emberi értékekről, a szolidaritásról, a humanizmusról, a békéről, a közös jövőről, hogy nem is értem, hogy világunk miért ilyen zavaros, vérzivataros, igazságtalan, boldogtalan, és néha veszélyes: Talán a vírusoktól? Vagy mégis van Sátán, Antikrisztus, ártó szellemek és ezek dolgoznak az emberiség békéje és jóléte ellen? De jó lenne, ha a földgolyó lakói és pláne a vezetőik elgondolkodnának ezen. Közben lehetne élvezni a két hétig tartó színpompás játékokat és a végén elénekelni: „Testvér lészen minden ember, ott hol lengnek szárnyaid”
És akkor eltakarodik ez a járvány, az ártó szellemek, és a gonosz emberek megjavulnak. Béke lesz, egyenlőség és bőség, és teljesülnek az álmaink. Hadd álmodjam ezt, legalább egy éjszakán át, amíg a hajnali fények már jelzik az idő múlását és a valóság visszatérését.
Fohászkodjunk a szeretteinkért, a barátainkért, az ismét keményen dolgozó kollégáinkért.
Túl kell éljük…!
Címlapkép: Lossonczy Tamás: Viharban. 1944. Olaj vásznon. 53x63 cm. Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria. Forrás: mng.hu
Kövessen minket a Weborvos Facebook csatornáján is!