Az idősellátásban integrált otthonokra lenne szükség

Egyre idősebbek a bentlakásos otthonokba költözők: 18 százalékuk 90 év feletti, 45 százalékuk 80-89 év, 14 százalékuk 75-79 év közötti, és halálukig egyre kevesebb időt töltenek az intézményben – már akinek sikerül bekerülnie, ugyanis ez sem könnyű. Az idősellátás gondjairól, a problémák orvoslására tett javaslatokról a Kórház szaklap márciusi számában jelent meg cikk, amely kilenc bentlakásos intézmény felmérésének eredményeiről számol be.

Közismert, de valahogy mindig háttérbe kerülő tény, hogy egyre nagyobb társadalmi problémát okoz a népesség idősödése. Ezzel a kihívással nemcsak hazánknak, de az Uniónak is szembe kell néznie, hiszen az ellátási igény leginkább az egészségügyi, szociális rendszerben jelenik meg. A KSH adatai szerint a 65 év felettiek aránya még 1990-ben 13 százalék volt, 2014-ben már 18 százalékra emelkedett (a 80 év felettiek aránya megduplázódott), s becslések szerint 2060-ra elérheti a 29 százalékot. A nők mind életkorban, min az egészségben megélt életévek tekintetében kedvezőbb képet mutatnak, mint a férfiak. Az egészségben megélt életévek kedvezőtlen hazai adataiból következően vélhetően növekszik az idős emberek gondozási, ápolási szükséglete.

Az idős emberek otthonukban szeretnének élni, és nem vonzó számukra még átmenetileg sem az, hogy szociális vagy egészségügyi intézménybe kerüljenek. Ugyanakkor romló pszichés és fizikai állapotuk miatt erre előbb-utóbb rákényszerülnek, főként a demencia és a stroke (évente ötvenezer embert érint, egyharmaduk tartósan rokkant marad) okoz rászorultságot körükben.

A demencia előfordulási aránya 80 év felett eléri a 30 százalékot. A bentlakásos otthonokban élők közel 40 százaléka középsúlyos vagy súlyos fokú demenciában szenved, és folyamatos felügyeletet igényel. Esetükben szakmai eredményt csak jelentős élőmunkát igénylő személyes gondozással, képességmegőrző programokkal, gyógyszeres terápiával lehet elérni. Jelentős hányaduk, mintegy 80 százalékuk ellátása a családokat terheli többé-kevésbé folyamatos gondozási igénnyel. Nekik nyilván nem tud a házi segítségnyújtás 1-1,5 órában érdemi megoldást kínálni, és a nappali ellátás is csak azoknál jöhet szóba, akik mérsékelt tüneteket mutatnak.

Felmérés kilenc idősotthonban

2015 tavaszán felmérés készült a bentlakásos szociális intézmények ápolási és szakápolási tevékenységének elemzése céljából Szakápolási Mintaprogram címmel. A felmérésében kilenc intézmény vett részt. Több mint hatszáz kérdőívet dolgoztak fel dr. Dózsa Csaba egészségügyi közgazdász irányításával (Med-Econ Humán Szolgáltató Kft.), az informatikai és logisztikai támogatást a Magyar Máltai Szeretetszolgálat biztosította.

A felmérés szerint a hosszú ápolási, gondozási idejű idősotthoni férőhelyek száma közel 55 ezer volt 2012-ben, kihasználtsági mutatójuk meghaladta a 95 százalékot, s az állam 40 milliárd forintot fordított működésükre. Bár a szolgáltatási feltételek némileg romlottak, összevetve a jobb finanszírozású, jobb tárgyi, személyi feltételekkel rendelkező kórházi krónikus osztályokkal, mégsem tekinthetők rossznak. Annak ellenére jelentős átfedés mutatkozik a két intézménytípus munkájában, hogy mások a szakmai követelmények, protokollok és eltér a finanszírozás is. Dr. Dózsa Csaba megjegyzi, hogy míg a szociális intézményekben erőteljesen megjelennek az ápolási és szakápolási tevékenységek, addig a krónikus ellátásban nem fordítanak hangsúlyt a szociális, mentálhigiénés szükségletek kielégítésére. A bentlakásos intézményekben például mindennapos feladat a krónikus sebek kötözése, a gyógytorna, a táplálkozási intervenciók, csupán az idősek kis része (13,5 százaléka) nem igényel ilyen tevékenységet.

Otthoni szakápolás: nem lehet(ne) diszkriminálni

Szintén érdekes adatként mutatja be, hogy a felmért bentlakásos intézmények közül szakápolási tevékenységre adott működési engedéllyel csak 16 százalékuk rendelkezett. Azaz a hr-problémák, a kapacitásszabályozás, a finanszírozás jellege nem teszi lehetővé, hogy az intézmények a fellépő igényeknek engedélyezett és finanszírozott formában, s talán ezzel együtt magasabb színvonalon tegyenek eleget.

Az egészségügyi szektor vezetői jogosan várják el, hogy az aktív és krónikus ágyakat szociális indokból ne foglalják el az idősek. A bentlakásos szociális intézmények ugyanakkor – megfelelő szabályozás, humánerőforrás-háttér és finanszírozás miatt – nem képesek teljes körű szolgáltatást nyújtani és lefedni az adott korosztály szükségleteit, köztük a szakápolás magasabb költségeit – állapítja meg Dózsa Csaba.

Gondot jelent az is, hogy a szociális otthonokban lakók számára – a kettős ellátás tilalma miatt – nem rendelhető el az otthoni szakápolás, holott jogilag és életvitelszerűen is az intézmény az otthonuk, erősítette meg Dózsa Csaba. Tehát a jogalapjuk megvan, hiszen a társadalombiztosítással rendelkező magyar állampolgárokat nem lehet diszkriminálni, nem lehet tőlük megvonni az otthonukban nyújtott szakápoláshoz való jogosultságukat.

Meghalnak a várakozás ideje alatt a kérelmezők

Az adatokból az is kiviláglik, hogy egyre idősebbek a bentlakásos otthonokba költözők: 18 százalékuk 90 év feletti, 45 százalékuk 80-89 év közötti, 14 százalékuk 75-79 év közötti, és halálukig egyre kevesebb időt töltenek az intézményben – már akinek sikerül bekerülnie, ugyanis ez sem könnyű. Erre utal, hogy a várakozás ideje alatt a kérelmek mintegy fele megszűnik, méghozzá 50 százalékban a várakozó elhalálozása miatt, 30 százalékban lemondás, 15 százalék más intézménybe költözés miatt, a többit elutasítják.

A vizsgált intézményeknél a várakozók életkora a nők körében 81 év (78-84), a férfiak körében 76 év (66-87). A bekerülők átlagéletkora 81 év a nőknél, a férfiaknál 74 év. A nemek aránya magasan a nők felé mozdul, 72 százalék, a férfiaké 28 százalék. Az ellátottak fele otthonából, egyharmaduk kórházból, a többiek más szociális intézményekből kerültek a vizsgált otthonokba.

Egyre nagyobb az igény az egész napos felügyeletre

Egyre többen igénylik a 12-24 órás gondozást vagy egész napos felügyeletet: a bentlakók csupán 15,3 százaléka fennjáró, 60,9 százalékuk önellátásra nem képes. Külön gond a demensek arányának növekedése. Az intézményi lakók hospitalizációja gyakoribb, ám az otthonba való visszakerülésük után általában fokozottabb ápolást és rehabilitációt igényelnek. Nem véletlenül mondják, hogy csak kórházba ne kerüljön az otthonlakó, mert decubitussal, súlyosabb, legyengült állapotban kerül vissza.
A legjellemzőbb betegségtípusok BNO-k alapján: mentális és viselkedés zavarok (demencia, Alzheimer-kór), endokrin, táplálkozási és anyagcsere betegségek (cukorbetegség, testnedvek csökkenése). A keringési rendszer betegségeinek – mint például a magas vérnyomás, a stroke, idült ischaemiás szívbetegség és agyi infarktus következményei –, a légzőszervi betegek, a decubitus-fekélyes betegek, az inkontinensek ellátása adja a főbb ápolási tevékenységeket.

Jellemzően háziorvost, belgyógyászt, de bőrgyógyászt, geriátert, neurológust, urológust, pszichiátert, higiénés szakorvost, foglalkozás egészségügyi szakorvost is szerződtetnek az ellátók, akik általában jónak ítélték a kapcsolatot az orvosokkal. A szakdolgozóknál jelentős fluktuáció mutatkozik, ugyanis a szociális területen a „vonzóbb" egészségügyi bérezéssel nem tudják felvenni a versenyt, ráadásul a távozókat sem mindig tudják pótolni az újonnan érkezettek tudásban, szakmai tapasztalatokban.

Ajánlások a döntéshozóknak

A döntéshozók számára ajánlást is megfogalmaz a Szakápolási Mintaprogram: integrált ápolási otthonokat kellene létrehozni vegyes egészségügyi és szociális profillal mind a bentlakásos, mind a nappali és otthoni ellátások területén a magasabb gondozási-szakápolási igény kielégítésére, amihez természetesen a többletforrásokat és jogi feltételeket is biztosítani szükséges. A szociális intézményekben meg kell határozni a szakápolás tartalmát; meg kell határozni azokat a részlegeket, ahol a szakápolás személyi és tárgyi feltételeit biztosítani szükséges, például ötven fő alatt otthonápolási szolgáltatás behívási lehetősége, ötven fő fölötti saját részleg kialakítása. Szintén meg kell határozni azokat a tárgyi és humán minimumfeltételeket, amelyek a szociális ellátás adott területén szükségesek és elégségesek. Mindehhez nélkülözhetetlen az egészségügyi és szociális szféra közötti szoros együttműködés, s az államtitkárságok közötti folyamatos egyeztetés.