BÉKE VAGY HÁBORÚ? MAGYAR EGÉSZSÉGÜGY 2023 TAVASZÁN

A jegyzetem címe kicsit bulvárosra sikeredett. Ennek oka: kollégáim szóltak, hogy ha a címválasztásom nem direkt és harsány, hanem kulturális metaforába ágyazott, vagy netán „túlságosan szakmai”, akkor sokkal kevesebben olvassák. Mivel nem vagyok egy tipikus „lájkvadász”, ez engem „alapból” nem zavarna, de ha végig gondolom, mégiscsak azért küszködöm ennek a bonyolult területnek a feldolgozásával, hogy minél több szakembert gondolkodásra, esetleg tovább gondolásra ösztönözzek.

Nem akartam ellopni a híres orosz regényíró címét, ezért csavartam rajta egyet. Talán ez még pontosabb is, ha az elmúlt hónapok történéseit nézzük. De változik a kép, és ezt akkor is észre kell vennünk, ha érdekek, beidegződések, indulatok szívesen megállítanák az időt.

34 003

Lezárult a MOK tagság megújításának határideje, elkészült az összesítés. Ennyi korábbi MOK tag tartotta fontosnak fenntartani a tagsági viszonyát az immár ismét egyesületi jellegű kamarában. Imponáló szám. Sok mindent jelez, az újságírók, publicisták értelmezik is, ki-ki egyéni szimpátiája, meggyőződése, netán politikai preferenciája szerint. Szerencsére a kamarai vezetők rájöttek Churchill gondolatának hasznára: „a vereségben dac, a háborúban elszántság, a győzelemben jóakarat” a helyes álláspont. És ennek megfelelően nyilatkoznak.

Gunshot Wedding?

A hét elején bejelentették a tárgyalások újrakezdését, és már meg is történt az első találkozás Takács Péter és Kincses Gyula között. Egy-egy kollégájuk kíséretében a háziorvosi rendszer kérdéseiről tárgyaltak. Végeredményt nem hirdettek, de közös közleményük már megfelel a kínai diplomácia mosolygós szabályának. A mindig, mindenütt működő „rossz nyelvek” szerint erre Pintér miniszter úr határozott utasítást adott, s erre utal a vicces címem. Persze mindegy is, a lényeg a párbeszéd, az egyeztetés, az együttműködés fenntartása. Na, nem a hivatalokért vagy egyesületekért és pláne nem a presztízsharcokért, hanem elsősorban a betegekért. Mert ők a legvédtelenebbek az ilyen háborúskodásokban. Másodsorban a gyógyítókért, az ápolókért és az őket segítőkért, akik dolgozni szeretnének, ha lehet, tisztességes feltételekkel, korszerű körülmények és társadalmi szempontból a munkájuk értékét kifejező jövedelmi viszonyok között. Sok okból ez ma nálunk nem könnyű feladvány, mert egymás mellett vannak az eredmények és a feszítő megoldatlan problémák.

Ez a hét abból a szempontból is különleges lett, hogy most zajlott:

a Magyar Kórházszövetség XXXV. kongresszusa

A COVID okozta kényszerszünet és korlátozások után végre szabadon, a szokásos terjedelemben, kiváló helyszínen. Gazdag, érdekes program mellet minden korábbi évet meghaladó számban az egészségügy irányításában és működtetésében részt vevő kormányzati szereplővel.

Mivel a szakmával foglalkozó újságírók korlátozás nélkül részt vehettek a programokon, így mind a szakmai, mind a szélesebb közvélemény sok részletről értesülhet.

A néhány hónappal ezelőtt megkezdett egészségügy reform, szervezeti átalakítás kezdő időszakában vagyunk, különösen fontos volt a véleménycsere, a szakmai problémák, kritikai észrevételek megismerése, feldolgozása. Velkey György elnök bevezető előadása és a sajtónak adott nyilatkozata markánsan vázolta a helyzetet. Jenei Zoltán OKFŐ főigazgatója, helyettesei, Kiss Zsolt NEAK főigazgató nemcsak összefoglalták a helyzetről alkotott véleményüket és terveiket, hanem csoportos konzultációkon az intézményvezetőkkel és szakértőikkel kétoldalú megbeszéléseket is vállaltak.

Meglepetés

Persze nehogy unalomba vagy békés együtt dalolásba fulladjon a kongresszus, Lengyel László helyettes államtitkár a meglepetésről is gondoskodott. Előadásban jelentett be egy ez év végéig minden állami kórházban bevezetendő elektronikus beléptető rendszert orvosok és a többi dolgozó számára, amivel követni lehet az intézményben tartózkodásuk időtartamát. Amivel indokolta, az a „tévedések vígjátéka” volt, és látszott, hogy bár nem orvos, de nem is tartózkodott hosszabban kórházban. Oknak azt jelölte, hogy az elmúlt hónapban és azt megelőzően jelentkező teljesítményhiány az orvosok elégtelen jelenlétére vezethető vissza. „Oh sancta simplicitas!” Legalább Velkey György előadását hallgatta volna meg a hiányzó pénzről, a nem működő érdekeltségi rendszerekről, az ellátás és betegútszervezés hiányosságairól. A kódkarbantartás elégtelenségéről, ami szerint igen sok beavatkozás pénzügyi veszteséget okoz az adott kórháznak. Ehelyett állítólag ilyeneket mondott: ”akinek 8 órát fizetünk, az legyen bent 8 órát”. Ekkora „kommunikációs bakot” utoljára Molnár Lajos „lőtt”, aki arra a kérdésre, hogy miről veszik észre az emberek, hogy ő a miniszter, azt találta mondani, hogy „ettől kezdve az orvos majd visszaköszön a betegnek”. Egy teljes ágazat hördült fel, és jegyezte meg ezt a sértést. Most a magyarázat ugyancsak egy ágazatot sért meg, mert aki ismeri, tudja, számtalan olyan helyzet van, hogy itt nem lehet „elejteni a munkadarabot”, amikor a fájrontot jelző gyári duda megszólal délután 4 órakor. A kórházakban a folyamatos munka követelményének megfelelően többféle beosztás van. Ügyelet, műszak, helyettesítés, kisegítés, és akkor nem beszéltem olyasmiről, mint egy tömeges baleset vagy jégesős nap a traumatológusoknál, egy időjárási front a kardiológián vagy a stroke központban, illetve a számos sürgősségi osztályon. Nálunk nem szokás az elhúzódó szülést, vagy a szövődmény miatt munkaidőn túlnyúló műtétet félbehagyni, hogy a belépő ügyeleti team átvegye. Vannak országok ahol már van ilyen, a miénk még nem ilyen. És sorolhatnám, hogy ha egy ilyen rendszert be akarnak vezetni, milyen előkészületek szükségesek. De arra mindenképpen ráirányítja a figyelmet, hogy ha a reformban nem gondoltak rá, az egészségügyi munkaszervezésre nagyon nagy figyelmet kell fordítani. Miért reagálok én is ilyen élesen a hibás kommunikációra? Mert 50 éve tapasztalom, hogy az ilyen mondatok soha nem az ügyeskedő törpe kisebbséget sértik meg. Hanem eltalálják a csendben, a beteg érdekeit a sajátja elé helyező tisztességes, etikus többséget, akik gyakran a számukra befolyásolhatatlan szervezési és finanszírozási hibák ellenére próbálják erejük és legjobb tudásuk szerint ellátni a betegeket. De egy ilyen mondat a vezetők és irányítók felelősségére is rávilágít.

Persze mondhatta volna helyettes államtitkár úr azt is, hogy ilyen jelenlét regisztráló rendszer sok országban működik, de nem az orvosokat megfélemlítő szándékkal, hanem pl. azért, hogy tudják, merre tartózkodnak (dolgoznak) a hatalmas épület - együttesben, hogy ha valamilyen tömegszerencsétlenség vagy havária (pl. kórházi tűz) történik, akkor hatásosan mozgatható legyen a szakszemélyzet. Mai furcsa világunkban, ahol már a terrorizmus is jelen lehet, további kérdésekre is választ adhat egy beléptető és tartózkodási helyet azonosító rendszer. De a legkényesebb kérdést is említsük meg: arra a gyakori jelenségre, hogy a fent említett betegforgalmi vagy szervezési okokból igen gyakran túlmunkára kényszerülő orvosok és szakdolgozók kiegészítő díjazására, vagy a munkaidő kedvezményük kiszámítására is lehet használni egy ilyen rendszert. Évek óta foglalkozom egy „smart kórház” szakmai tervezésével. A működést szimuláló programok kulcskérdése, hol van a mobil vagy mobilizálható személyzet és milyen a kapacitása. A XXI. század kórházában már természetes a szinte észrevehetetlen elektronikus beléptető és követő rendszer. Amelyik egyebek mellett tartalmazza a belépési jogosultságokat egyes területekre, de akár az ajtónyitó kódokat is a kiemelt munkahelyekre, például a műtőkbe.

Már ma, de a következő napokban ettől a kommunikációs bakitól fognak „zengeni” a médiumok, és tajtékzani a közösségi felületek. És kezdhetnek rossz ízű (mert ez sose jó) magyarázkodásba az érintettek. Már megint olyan dolog körül fognak forrni az indulatok, amelyre semmi szükség nem volt.

Lépjünk túl ezen, mert van még dolgunk elég.

Kórházszövetségi gyökereim

Egyébként örülök a Kórházszövetség megújuló aktivitásának. Pár hét múlva lesz 53 éve, hogy követem a működését, és több mint 30 kongresszusán részt is tudtam venni. A véletlen sodort a közelébe. V. éves orvostanhallgatóként mint diákkörös hallgató üldögéltem a Társadalomorvostani és Egészségügyi Szervezési Tanszék könyvtárában és olvastam a kijelölt szakirodalmat. Egyszer csak belépett Simonovits professzor, és azt mondta, kísérjem el az Orvostovábbképző Intézetbe. Már a Volgában ültem az „anyósülésen”, amikor elmesélte, hogy újjá fogjuk alakítani a Magyar Kórházszövetséget. Ami már létezett a háború előtt, 1931-44 -ig. Mint fiatal egészségügyi szervező, 1946-47-ben ő részt vett az újjászervezésében és szerkesztette a Magyar Kórház című lapjukat. 1950-ben sok más civil szervezettel egyetemben a hatalom megszüntette. Mostanra már nagyon hiányzik, és sok kórházigazgató, valamint az Európai Kórházszövetség kezdeményezte az újraindítását. 1970. június 15-e volt. Megilletődötten álltam a sok híres idősebb kórházi vezető között, és írtam alá kis vidámság közepette az alapító okmányt, mintegy a jövőbeni kórházi vezetők előfutára.

Epilógus

Ma is meg vagyok győződve, hogy egy ilyen bonyolult szakmai, szakértői rendszer, mint az egészségügy, azon belül a szakellátások világa, komoly szakmai képviseletet igényel. Ahogy az orvosoknak szükségük van kamarára. És a demokratikus politika szabályai szerint változó kormányoknak szükségük van a történelmükben stabil, tartalmukban folyamatosan korszerűsödő szakmai szervezetekre. Hogy az olyan bonyolult rendszerek, mint az egészségügy képesek legyenek ellátni a feladataikat és a tudomány, a gazdaság és a társadalom változásait követve megújulni.

Címlapkép: Candido Portinari (1903-1962): Guerra e Paz (1952-1956). Olaj vásznon. 1400x1000 cm. Brazília adománya az ENSZ Állandó Közgyűlésének. ENSZ Palota, New York, Egyesült Államok.