Egy év mérlegen: a betegirányítási rend korrekcióra szorul

A kórházi beavatkozásra való hosszú várakozás miatt praxisában egyre több beteg keres kapcsolatai révén más ellátót, hogy ne kelljen olyan sokat várnia, ami nem volt jellemző korábban – nyilatkozta a Weborvosnak dr. Varga Imre, a Medicina járóbeteg-ellátási szövetség korábbi elnöke, a Dunakeszi Szakorvosi Rendelőintézet urológus szakorvosa. Mint mondja, emiatt is utólagos finomításokat, korrekciókat igényel szerinte a tavaly július elsejét életbe lépett új betegirányítás rendszer.

Azok a betegek, akiknek várniuk kell sorukra, nem tudnak más fekvőbeteg szolgáltatást igénybe venni, a járóbeteg-ellátásban kell ápolni, gondozni, amíg a kórházak fogadni tudják őket. Rendelésein határozottan emelkedik a betegek száma, állítja, de megfelelő vizsgálatok, elemzések híján nem tudni, milyen ok-okozati összefüggés van a háttérben. Úgy véli, valamennyi vizsgálatra jelentkező valóban beteg, a táppénzcsalás, vagy igazoláskérés céljából panaszkodó „álbetegek" esete ma már irodalmi ritkaság.

Az egy éve bevezetett az új betegirányítási rendszer elvével egyetért Varga Imre, azaz bizonyos tevékenységek akár anyagi, akár szakmai csoportosításával, koncentrációjával, ám úgy látja saját szak és ellátási területén, hogy több problémával is küszködik a rendszer:

– Korábban az urológiai betegeim a váci kórházhoz tartoztak, a teljes kivizsgálást követően néhány nap, maximum egy-két hét alatt sikerült őket eljuttatni az érdemi beavatkozásig. Jól működött a kapcsolat. Az új rendszerben viszont teljesen más irányokba kell küldeni a betegeket, leszámítva az egynapos beavatkozásokat, amelyek változatlanul frappánsan, jól szervezve zajlanak a váciakkal. Szomorúan tapasztalom, hogy a jól ismert kollégák már nem végezhetik el a beavatkozásokat intézményük, osztályuk besorolása miatt: vagy a progresszivitási szint vagy a területi kötelezettség változott – mondja Varga Imre.

Nyomatékosítja, hogy a rendszer nehézkessége, lassúsága nem az egyes intézmények, illetve osztályaik hibájául rovandó fel, hanem ezen intézetek és kollégák túlterheltségének. Tud olyan osztályokról, ahol a betegellátási terület lélekszámban akár kétszeresére is nőtt, ám nemhogy ezzel arányos módon, de egyáltalán nem kaptak kapacitásbővítést a feladat ellátására.

– Bár a hivatalos vélekedésben azt hallom, hogy az ágykihasználtság megfelelő, ám ha ez igaz lenne, akkor nem hallanám azt, hogy rendre pótágyon fekszenek a betegeim, vagy azt, hogy szó szerint meleg ágyba fekszik a felvett beteg, olyan gyorsan váltja egymást a távozó és az érkező páciens. Nem az a lényeg, hogy a statisztikával hogyan tudjuk magunkat becsapni! Az egynapos műtétek besorolása eredményezhet kétségtelenül más eredményeket. Ha valakit kivizsgálunk ambulanter, egyfajta betegségtudatot plántálunk bele akaratlanul is. Ez a beteg ember szorongással telve kénytelen azért várni, mert nem tudja a kórház fogadni. Nem a kollégákat és az intézményeket akarom bántani, hangsúlyozom ismételten! Az a véleményem, a jó felé nem úgy kellene elmozdulni, hogy közben rombolunk – szögezi le Varga Imre.

Megemlíti, hogy alkalma volt külföldön ellátórendszereket tanulmányoznia, és ott nem az volt az egyetlen domináns kérdés, hogy az adott intézménynek hány bizonyos típusú műtétje volt, mert nem az intézmény operál, hanem a szakorvos. Tehát az ő személyéhez – az általa végzett konkrét műtét számához – kötik az engedélyt. Talán az átmenet idejében különösen ilyen érvek mentén lett volna célszerű elindulni, mely a kitűzött célt nem károsította volna, sőt…

– Mivel nálunk nem ez a gyakorlat, sajnos méltatlanul több magasan kvalifikált kollégával bánt el az új rendszer, mert az osztály nem kapta meg a magasabb besorolást, így nem tud a képzettségének, tudásának és gyakorlatának is megfelelően műteni. Mindezt meg lehetett volna előzni egy rugalmasabb átmenettel. Nem beszélve a jövőről például az urológia, de bármely más műtétes szakmában. Ha kihal az a korosztály, amely még tudja a szakma csínját-bínját, például egy adott alacsonyabb progresszivitási szinthez rendelt adott szakmájú intézményben, bizony akár szakmai hibához is vezethet a járatlan fiatalabb kolléga „bedobása a mély vízbe" egy hirtelen kialakult bonyolult akut helyzetben. Ez borítékolhatóan bekövetkezhet, mert ugyanazon intézményben más társszakmák más és más progresszivitási szintűek is lehetnek. Arról nem is beszélve, hogy ezen helyek vonzereje is igen mérsékelt lesz de ennek kibontása már más kérdésekhez vezetne – hívja fel a figyelmet.

A járóbeteg-kassza csökkentését érthetetlennek tartja, ráadásul szigorították a degressziós elszámolás lehetőségét is idén. 2012 végéig a járóbeteg-ellátásban a teljesítményvolumen-korlát (tvk) feletti teljesítményt tízszázalékos túllépésig az alapdíj 30 százalékával, tíz- és húszszázalékos túllépés között 20 százalékával fizették. 2013-tól azonban már csak 8 százalékig finanszírozzák a teljesítmény túllépését az alapdíj 20 százalékával.
A járóbeteg-ellátók az OEP-finanszírozásból nem tudnak akkora betegforgalmat finanszírozni, mint amekkora az igény. (Itt figyelembe veendő még az infrastruktúra – eszközpark állapota is, a csökkenő vonzerő, vagy a hiányszakmák generálódása a járó-szakellátásban, amelyek csak nehezítik a kérdés komplex értékelését.) Szükségszerűen megjelennek az előjegyzések, amit ebben az ellátási formában mindenképpen el kellene kerülni, nem szabadna az egészségpolitikának megengednie Varga Imre szerint.

Az ellátás centralizálása mellett a lakosságközeli ellátásoknak is meg kell maradniuk, ebben tudnak sokat tenni a járó-szakellátók, amelyek a háziorvosok mellett az adott szakmák igazi kapuőreivé tehetőek! A járóbetet-ellátásban még mindig nem lehet egynapos klinikumokat végezni olyan mértékben, mint arra szükség és lehetőség lenne, például infúziós, egyes onkológiai terápiát stb. adni rendelőintézeti körülmények között, tehermentesítve a kórházakat, természetesen korrekt szakmai és finanszírozói protokollokkal. Bár erre régóta léteznek kidolgozott munkaanyagok és koncepciók a minisztériumban, jegyzi meg a szakorvos. Véleménye szerint továbbra is csak elmélet, hogy minél alacsonyabb szinten valósuljon meg a betegek definitív és befejezett ellátása, amiben a járóbeteg-ellátásnak kulcsszerepe lehetne.